Láttam valami felemelőt, valami iszonyatosat, valami nagyon vicceset és valami érthetetlent ma este a Belvárosi moziban, ami alapvetően különbözött mindentől, amit mostanában színpadon, moziban vagy akár filmen láttam. Meghökkentő volt és izgalmas, de végtelenül profán és evilági, olyasmi, amit nem vártam. Azt hiszem, ezt mondják tökéletes adaptációnak.
Doktor Faustus önhittségének meséje Marlowe tollából más üzenetet közvetít, mint Goethe világhírű munkája: itt a büszkeség elbukik, aki megtagadja Istent, valóban a pokolra jut. Tanmese ez a javából, amelyet a bevezető és záró narrációk is erősítenek, ami mindenkit figyelmeztet, aki kicsit a történet mögé néz.
Nem árt ugyanis néha elgondolkodni amellett, hogy a darab kacagtatóan humoros, melyet a rendezés
csak tovább erősít. A mellékalakok jelenetei, de maga a főhős utazásai is számtalan tréfás bonyodalmat mutatnak be: amikor az együgyű népek idézni, varázsolni próbálnak, és természetesen mindig valami váratlan történik, vagy amikor Faustus csúfot űz a pápából vagy éppen az őt lincselni készülő tömegből. Ezek a képek segítenek megérteni, miért adhatja el valaki a lelkét 24 jó évért, de érezteti a döntés súlyát is.
A dráma ezáltal kiválóan ábrázolja a színház nem is oly rejtett szerepét a világban: szórakoztat és tanít. Mindenki élvezheti a mókás jelenteket, a néhol alpári humort, ami nem átall akár fenékberúgások által nevetést kiváltani, ugyanakkor nincs híján a költőiségnek sem. Marlowe hőse ugyan inkább a világgal, sem mint magával perel, de sorain keresztült bemutatja, hogy az angyalok csak akkor hagynak el, ha te engeded nekik; a jó és a rossz ott küzd bennünk, és mi döntjük el, melyikőjük hangját halljuk meg.
Ezeket a belső monológokat ötletesen jeleníti meg a rendezés: az angyal és a démon megjelenik a színpadon, éppúgy ahogy az ördög vagy a hét főbűn. A jelmezes megoldások eredetiek és sokszor
valóban vérfagyasztóak: a záró jelenet pokolábrázolása ha nem is okoz lidérces álmokat, de nyomasztó és rémületes. De ugyanakkor a póriasabb eszközök is megjelennek: a kutyafejet kapott csibész állathoz méltóan „pisil”, de kiöntenek itt akár moslékot is a színpad rejtett csapóajtóin keresztül. A felhasznált zenei anyag hasonlóan hatásos: hol szórakoztató, hol magas crescendóival a vért is megfagyasztja a nézőben, mikor megjelenik a színen Mephisto.
De ez az ördög is kicsit más: Arthur Darwill fenevadja egyszerre kísértő, szemtelen, ragaszkodó, sajátos beszédstílusával teljesen illúziókeltő. Mellette Paul Hilton doktora tökéletes hangjával idézi meg a perlekedő tudóst, aki mindig többet áhít, de végül kevesebbet kap. A mellékszereplő társulat csodás, váltogatják egymást a különböző szerepekben egyszerre nagyszerűen otrombák és komolyak.
Őszintén örülök annak, hogy sikerült három olyan előadást megtekintenem, amelyek tökéletesen szórakoztattak (mert a Minden jó, ha vége jó is nagyszerű volt a maga nemében, ha a darab gyengeségei miatt nem is élveztem annyira) és a jó értelemben vett élményt nyújtottak közvetlenségükkel, míves megoldásaikkal. Ha csak tehetem, még több előadást is meg fogok nézni, mert az ilyen estékért érdemes színházba járni.
Doktor Faustus önhittségének meséje Marlowe tollából más üzenetet közvetít, mint Goethe világhírű munkája: itt a büszkeség elbukik, aki megtagadja Istent, valóban a pokolra jut. Tanmese ez a javából, amelyet a bevezető és záró narrációk is erősítenek, ami mindenkit figyelmeztet, aki kicsit a történet mögé néz.
Nem árt ugyanis néha elgondolkodni amellett, hogy a darab kacagtatóan humoros, melyet a rendezés
csak tovább erősít. A mellékalakok jelenetei, de maga a főhős utazásai is számtalan tréfás bonyodalmat mutatnak be: amikor az együgyű népek idézni, varázsolni próbálnak, és természetesen mindig valami váratlan történik, vagy amikor Faustus csúfot űz a pápából vagy éppen az őt lincselni készülő tömegből. Ezek a képek segítenek megérteni, miért adhatja el valaki a lelkét 24 jó évért, de érezteti a döntés súlyát is. A dráma ezáltal kiválóan ábrázolja a színház nem is oly rejtett szerepét a világban: szórakoztat és tanít. Mindenki élvezheti a mókás jelenteket, a néhol alpári humort, ami nem átall akár fenékberúgások által nevetést kiváltani, ugyanakkor nincs híján a költőiségnek sem. Marlowe hőse ugyan inkább a világgal, sem mint magával perel, de sorain keresztült bemutatja, hogy az angyalok csak akkor hagynak el, ha te engeded nekik; a jó és a rossz ott küzd bennünk, és mi döntjük el, melyikőjük hangját halljuk meg.
Ezeket a belső monológokat ötletesen jeleníti meg a rendezés: az angyal és a démon megjelenik a színpadon, éppúgy ahogy az ördög vagy a hét főbűn. A jelmezes megoldások eredetiek és sokszor
 |
| Jelenet a Sandmanből |
De ez az ördög is kicsit más: Arthur Darwill fenevadja egyszerre kísértő, szemtelen, ragaszkodó, sajátos beszédstílusával teljesen illúziókeltő. Mellette Paul Hilton doktora tökéletes hangjával idézi meg a perlekedő tudóst, aki mindig többet áhít, de végül kevesebbet kap. A mellékszereplő társulat csodás, váltogatják egymást a különböző szerepekben egyszerre nagyszerűen otrombák és komolyak.
Őszintén örülök annak, hogy sikerült három olyan előadást megtekintenem, amelyek tökéletesen szórakoztattak (mert a Minden jó, ha vége jó is nagyszerű volt a maga nemében, ha a darab gyengeségei miatt nem is élveztem annyira) és a jó értelemben vett élményt nyújtottak közvetlenségükkel, míves megoldásaikkal. Ha csak tehetem, még több előadást is meg fogok nézni, mert az ilyen estékért érdemes színházba járni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése