2012. július 22., vasárnap

Brandon Hackett – Az ember könyve

Bevallom, félve kezdtem bele Brandon Hackett (leánykori nevén: Markovics Botond) legújabb könyvébe. A szerzőtől eddig csak az Isten gépeit vettem eddig a kezembe, de azt is letettem kábé 50 oldal után. Ahogy én is tapasztaltam, és a másokkal való beszélgetés csak megerősített benne, az író stílusa túl hideg az én ízlésemnek. Nos, ez a tényező az idei könyvhéten megjelent művére is igaz, azonban ez mégsem zavart meg a regény élvezetében, még ha nem is voltam vele maradéktalanul elégedett.

Néhány ezer ember egyik pillanatról a másikra egy űrhajón találja magát. Nem tudják, kik vitték el őket, nem tudják, hová mennek és azt sem, hogy miért. A hajó utasai között találjuk Attilát, a tinédzsert, aki kutyájával került ide, és Jurijt, az orosz származású, Japánban élő üzletembert, aki széthullóban lévő családjával érkezett. Attila és Aurora, Jurij lánya összeakadnak elrablóikkal, akik a kapcsolatfelvétel érdekében elkezdik átalakítani a fiatalokat. Az átalakulásokat a többi ember nehezen fogadja, azt viszont még nehezebben, amikor kiderül, valószínűleg soha nem juthatnak haza a Földre, a furcsa idegenek bolygóján kell élniük. A találkozás végül mindkét bolygó népében sajátos, tragikus változásokat indít el.

A fentiekben röviden vázolt történet adja a regény legnagyobb erejét. A cselekmény sodró lendületű, minden oldalon újabb és újabb információt, részletet tudunk meg, ami segíti a megértést, de sohasem rágja a szájunkba a szerző a lényeget, hanem hagyja, hogy az olvasó maga rakja össze azt a morzsákból. Bár egy-két alkalommal megbicsaklik az író tolla (pl. az Élénken Lebegő által elmesélt fejezetben), mégsem válik didaktikussá az elbeszélés és fent tudja tartani az izgalmat az utolsó oldalig.

A feszültségteremtés azonban tényleg csak a cselekmény és nem a szereplők iránt érzett aggodalom miatt működik. Több helyről is hallottam, hogy a szerző még nem mestere a karakterábrázolásnak, amivel sajnos egyet kell értenem. Az első oldalakon szó szerint idegesítettek az ábrázolt alakok, hiteltelenek és sablonosak voltak a párbeszédek. Az első tényezőn sikerült a későbbiekben javítani, Attilával végig együtt tudtam érezni, ebben mondjuk nyilván segített az is, hogy jó tulajdonsággal sikerült felruháznia, Jurij azonban távoli maradt, hiába tudtam, mit él át, mégsem volt hatással rám. A mellékszereplők is inkább tucatarcok, sem mint igazi mélységgel bíró személyiségek. Azt pedig különösen nagy hibának éreztem, hogy a két negatív karakternek a végén megpróbált a szerző múltad adni, ez ugyanis nem következett a cselekményből és zavaróan hatott.

Az együttérzést gátolta még az elbeszélés stílusa is: hideg, tárgyilagos mondatokat kapunk, amely nagyon jól működhet egy ennél tudományosabb környezetű írás esetén, itt azonban, ahol a karakterek álltak az elbeszélés központjában, inkább riasztóan hatott. A regény 8. fejezetében azonban valami változás következett be: ahogy Hackett leírta Attila kálváriáját, ahogy megpróbált a kislánynak segíteni, valami megmozdult bennem, meghatódtam, éreztem a szavakat, ami kitartott a végéig – ez adta meg végül azt az igazi olvasásélményt, ami miatt az értékelésem végül pozitív lett.

A mű másik nagy erénye a teremtett világ: az író következetesen alkotott meg egy rendkívül eredeti világképet. Bemutat egy, a miénktől teljesen eltérő módon kommunikáló és érzékelő fajt, akik a fejlődést és úgy általában az életet is teljesen más módon értelmezik, így sikerül azok totális idegenségét is érzékeltetnie. Nagy fantáziával alkotta meg a különböző fajtájú/fajú lényeket, ügyesen ábrázolja azok világát, múltját, különösen tetszett az a mód, ahogy a „beszélgetéseket” megértette az olvasókkal. Ezek a tényezők azok, amik igazán jó science fictionné teszik Az ember könyvét.

Igazán nagy művé azonban nem. A fentiekben leírt kisebb hibákat ugyanis könnyen megbocsátottam a regénynek, egy témát azonban nagyon hiányoltam: egyfajta erkölcsi vetületet, amit a téma szerintem igényelt volna. A génmanipláció aktuális, ha nem is új téma a tematikán belül, de elég komoly kérdéseket vet fel arról, mi a teremtés, mit tehetünk meg és mit nem. Éreztem, hogy az író nem ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, morálisan egyik faj felett sem akar ítéletet mondani, de hogy egyetlen szereplőben sem merült fel ennek a témája és gondolatot nem szán erre, még a cselekményből fakadó túlélési ösztön fontossága mellett is hihetetlen volt. Ha ezzel a témával is foglalkozott volna a szerző, nem didaktikusan, de érdekesen, egy sokkal mélyebb művet kaphattunk volna, hiányérzet nélkül.

Néha fájdalmasan szép, néha pedig fájdalmasan kevés Az ember könyve, de megindított, elgondolkodtatott és elringatott, ez pedig minden hibája ellenére már sokkal több, mint amit az utóbbi időben magyar sci-fi kihozott belőlem. Az biztos, hogy elolvasása után nehezen jött álom a szememre, mert belebújt a bőröm alá és nem engedte, hogy elfelejtkezzek róla. Így vált észrevétlenül is emlékezetes alkotássá, amely érdemes a hazai SF közönség figyelmére, mindenkinek bátran ajánlom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése