2012. december 31., hétfő

2012

Ritkán szoktam évértékelést csinálni, de ez az év annyira eseménydús, érdekes és kicsit fájdalmas volt, hogy nem hagyom ki. Ezzel egy kicsit én is végiggondolom, mi történt velem és hogy mire jutottam általa.

A legfontosabb változás az emberi kapcsolataimban következett be: valakitől végleg el kellett búcsúznom, van olyan, ami újra kezdődött és volt olyan, akivel talán örökre elváltak útjaink. A két elválás, bár más-más természetű, nagyon megviselt, sokáig elég rosszul éreztem magam, amit az újjáindulás miatti öröm sem halványított el (meg persze az sem volt annyira egyszerű). Nagyon remélem, hogy ezek a dolgok kicsit nyugvópontra jutnak és túl tudok lépni a dolgokon.

De természetesen csomó érdekes dolog is történt. Újraindítottam a blogom, ráadásul olyan bejegyzésekkel, amik magas olvasottságot generáltak. Persze, ez azzal járt, hogy megszaporodtak a kritikai hangok is – bár olyan fórumokon, ahol nem vagyok jelen és csak áttételesen jutottak el hozzám az infók. Viszont ezt nagyon hasznosnak találtam: a visszajelzések alapján elgondolkodtam azon, hogyan is írok, milyen a hangvételem, hogyan fogalmazom meg a gondolataim. Érdekes volt azt látni, ki milyen következtetést von le abból, amit írok. Be kell vallanom, volt olyan vélemény, ami bántott akkor, ma már megpróbálom az előnyeit látni – persze ez nem mindig sikerül. De annak külön örülök, hogy egyes kritikámra komoly recenzió született, de azt is elmondhatom magamról, hogy konkrét blogbejegyzések születtek ihletésemre (legalábbis egyesek ezt állítják :)).

Aminek nagyon örültem: keresett meg könyvkiadó, hogy recenziós példányok alapján írjak a könyveikről. Ez nagyon jólesett. Úgyszintén az is, hogy egy író ismerősömtől kaptam e-mailt, amelyben többek mellett engem is megkért, hogy legyek előolvasója az új könyvének. Ezt valóban nagyszerűnek találtam, ugyanakkor felelősségnek is, hiszen ilyen munkát még nem csináltam, ezt még csak tanulom, és remélem, bele is tanulok. Jó kihívás volt.

Ezen túl voltak érdekes események, élveztem a Könyvhetet Budapesten, nagyon pihentető volt az InterGalaktikás találkozó, de az SFMag kétéves születésnapi partija is jó volt. Hogy az írországi utamat ne feledjem…

De akkor mik is voltak az én könyv és filmélményei, csalódásai, mert az évértékelésnek van egy ilyen célja is… Most csak a sci-fi művekről beszélek, más műfajban viszonylag keveset olvastam idén.

Az év könyve – külföldi:

Ez a titulust idén nem adnám senkinek. Sok jó könyvet olvastam az idén, de nem volt köztük olyan, amit a legjobbnak szeretnék kikiáltani, illetve olyan sem, amelyet kedvencemmé tenném. Ha a legemlékezetesebbeket kellene leírnom, akkor Vernor Vinge Tűz lobban a mélyben és Connie Willis Végítélet könyve c. művek lennének a listán.

Az év könyve – magyar:

Kevés magyar könyvet olvastam az idén, inkább csak novellákat, de azok is főleg a csalódás kategóriában szerepelhetnének. Az ember könyve viszont valóban emlékezetes volt, egyedi világgal és érdekes konfliktussal.

Az év csalódása – könyv:

Ebben a kategóriában van magyar és külföldi „díjazott” is. Antal József Kód c. kisregényéhez sajnos semmilyen erényt nem tudok kapcsolni, míg Lavie Tidhar Oszama c. műve egyáltalán nem rossz, csak rám nem sikerült akkora hatást tennie.

Az év filmje:

Kicsit viccesnek találom, de a legjobb sci-fi filmélményem idén a John Carter volt. Egyrészt maguk a körülmények, ahogy megnéztem a moziban, megismételhetetlenek, másrészt egyszerűen csak élveztem. Mellette labdába rúghat még a Looper, ami egyszerűségében is innovatív, valamint a Felhőatlasz, aminek monumentalitása, mondanivalója mellett szórakoztatni is tudott.

Az év csalódása – film:

Ez egyértelműen két „nagyszerű” alkotás volt: a Prometheus és a Batman: Felemelkedés. Míg az előbbit széteső dramaturgiája, logikai bukfencei gyakorlatilag élvezhetetlenné tette (még akkor is, ha ezt egyesek utóbb mentegetni próbálták), az utóbbit a hatalmas elvárásaim „rontottak meg”.

Ezen kívül még van egy fontos mondanivalóm: köszönetet szeretnék mondani minden olvasómnak, kommentelőnek, aki velem tartott idén és az előző években. Nem szeretem a nagy szavakat, de támogatásotok, jó meglátásaitok sokat segítettek.

Mindannyiótoknak boldog, sikerekben gazdag új évet kívánok! Remélem, jövőre is velem tartotok!

2012. december 30., vasárnap

Itó Projekt - Harmónia

Ajánlás: Qpernek köszönetképpen a könyvért és mert megérthettem, miért hagyta abba

Ha nem is várakozással, de mindenképpen érdeklődéssel vártam a </Harmóniát>, mivel sok jót hallottam/olvastam róla. A disztópiák mindig is érdekeltek, ötletesnek tűnt az a világ, amelyben az ember nem rendelkezhet szabadon a testével, kíváncsi voltam, hogy milyen történetet kerít eköré az író. A könyvtrailer különösen hatásos lett a japán szöveggel, az animehatású képekkel. Nem is ezzel volt a gond…

Hanem azzal, hogy elkezdtem olvasni és utáltam. Szó szerint. Nemrég volt egy hasonló élményem, bár az egy magyar kisregénnyel kapcsolatban, és bevallom, nem gondoltam, hogy itt is ezt fogom érezni. Egyszerűen nem tudtam átérezni a lányok problémáját, hogy miért nyomasztja őket ez a társadalom. A leírt problémák banálisak voltak, nem éreztem mögötte igazi gondolatokat, csak gyerekes dacot és ostobaságot. Holott maga a probléma létezik, és érthető is, de ezt nem tudta átadni a szerző, csak egyfajta fejlett társadalmi nyavalygásnak tűntek a felvetett gondolatok.

Egyszerűen nem volt jól alátámasztva, hogy mennyire nyomasztó az az érzés, hogy nem követheti el az ember a saját hibát, nem „eshet le”, mert mindig van valaki, aki akarata nélkül is vigyáz rá. És hogy mennyire fojtogató egy olyan társadalom, ahol nem dönthetünk szabadon arról, hogyan is akarunk élni.

Illetve nem is csak az alapvetéssel volt a baj, hanem azzal is, hogy iszonyúan hamisnak tűnt az egész: sírunk azért, mert nem vagyunk betegek? Vagy inkább azért, mert nincs választásunk? Mert belekényszerítettek bennünket abba, amit nem akartunk? Ez mind szép és jó és hiteles is lenne, ha a felvázolt társadalmi háttér nem lenne képes igazolni ezt a döntést. Viszont itt egy nagy háború után döntött így a világ, amelyben az emberiség és a Föld egy része megnyomorodott. Ez nem lehet az a cél, amiért érdemes lenne feladni a személyes szuverenitásunk egy részét? Különösképpen úgy, hogy ezen kívül nem feltétlen élhetetlen ez a világ, amely megpróbálja megérteni tagjait, hogy azok is megértőbben forduljanak egymás felé? Az önzés a legfőbb értékünk?

Ráadásul mindezeket a gondolatokat az író egy ellenszenves, megértésre képtelen, bizonyos tekintetben szociopata főhősnő szájába adja, aki nézeteit nem tudja alátámasztani, mástól kölcsönzött szarka gondolatokkal operál, és azt gondolja, hogy a terrorizmus a szabadságharc szinonimája. Egy ilyen hőssel nem tudtam együtt érezni.

Holott a történet később elindult egy más irányba. Kirie Tuan felnőtt és bár a periférián, de megpróbált beilleszkedni a társadalomba. Ám miután egy sokkoló élményként egy gyerekkori barátja, közel 3000 másik emberrel egy időben, a szeme előtt lesz öngyilkos, kutatni kezd, mivel a szálak Miachra mutatnak, aki egyfajta példakép volt számára és már 13 éve halott. Nyomozása során bejárja a földgolyót és próbál megoldást találni arra, mi okozta ezt a tragédiát.

Innentől a regény egy kicsit kevésbé idegesítő mederben csorog tovább. Persze a hősnő „karakterfejlődése” továbbra is kaotikus, másnaposan is kevesebb bennem az önellentmondás, mint Kirie Tuanban – hol ide, hol oda kap. Különösen hiányoltam azt, hogy az a nézet, amelyet a főszereplő kiábrándultságában megáénak vallott, később szinte semmilyen formában nem került elő és nem okozott semmilyen ellentmondást Tuan és a többi ember között. Mintha elfelejtette volna, mit is gondolt valaha – az esetleg ebben a témában született belső monológok pedig jelentéktelennek tűntek a konfliktus nagyságához képest. Az, hogy a végső döntést a szerző gyakorlatilag egy személyes incidensre szűkítette le, majdnem egy arculcsapással ért fel.

Pedig a történetben és a világban egyre több lehetőség lesz, ahogy haladunk előre. Érdekes tudományos problémákkal találkozunk, az író (bár dramaturgiailag megkérdőjelezhető módon és kicsit szájbarágósan) felveti a szabad akarat testhez és nem lélekhez kötésének kérdését, eljátszik azzal, mi is a lélek; csak a test egy tulajdonsága vagy valóban valami más, több ettől? A materialista nézetek ilyentén kifejtése mindenképp elgondolkodtató és további töprengésre késztetett. A párbeszédekben bemutatott kérdések számomra eredetiek voltak, a felvetésük kontextusa mindenképpen figyelmet érdemel. úgyszintén megfontolandó a regény végső konklúziója is, hogy az akarat mennyiben szükséges az emberiség további fejlődésében.

Végső soron jobb véleménnyel vagyok a könyvről, mint ahogyan azt az első pár fejezet olvastán gondoltam. A történet magja, alapfelvetése érdeklődésre érdemes, mind az emberi akarat, mind a szabadság kérdései élőek, korábbi jelentős műveket idéz meg általuk a szerző (valamelyiket direktben is, pl. Szép új világot vagy az 1984-et). De sajnos nem ér fel hozzájuk, mert semmi kapcsolódási pontot nem éreztem a főszereplővel, ennek hiányában pedig majdnem érdektelenségbe fulladt számomra a történet. Jobb sorsra érdemes mű a </Harmónia>, de nálam nem talált be, hiába a rengeteg trendi etml-kód.

2012. december 23., vasárnap

Vernor Vinge – Tűz lobban a mélyben

A cikket ajánlom a kis házi spoilerszakértőmnek, öcsémnek, aki remélem, mielőbb elolvassa a regényt és rájön, nem árulok el sokat.

Amikor először kinyitottam a könyvet és elolvastam az előszó első két oldalát, meg voltam győződve arról, hogy nem fogom élvezni. Felháborodottan adtam elő Gábornak, hogy ebből biztos semmi jó nem fog kisülni, nem is értettem, mit olvasok. Aztán persze győzött a kötelességtudat, elvégre ha ingyen könyvet kapunk, azt el kell olvasni. És végül egyáltalán nem bántam meg, sőt, az idei év egyik legjobb olvasmánya volt a Tűz lobban a mélyben.

Sok mindenért lehet méltatni ezt a könyvet, én két dolgot emelnék ki feltétlenül: a történtet és az ötleteket. Pedig a sztori nem igazán csavaros, egy lineáris eseménysort mesél el, amely három cselekményszálon fut és szórakoztatja az olvasót. A Tejút jövőjében járunk, amit nem csak az emberek, hanem ezerféle másik faj, sőt, testetlen entitás otthona. A galaxisunkon belül különböző Zónák alakultak ki, ahol eltérően érvényesülnek a fizika törvényei: a határokon kívül létezik a Transzcendencia, ahol az emberi értelmen túli, már-már isteni lények jönnek létre. A Kívülben gondolkodó gépek is léteznek és megvalósulhat a fénynél sebesebb utazás, míg a Lomha Zónában, ahol a Föld is található a történet szerint, valóban csak lassan lehet utazni, míg a Galaxis magjába be sem lehet merészkedni. A legfelsőbb Zónában felbukkan egy transzcendens lény, a Métely, aki pusztítani kezdi az értelmes lényeket, de közben úgy tűnik, mintha kutatna is valami után. Néhányan rájönnek arra, hogy lehet valami, amivel meg lehet állítani, ez pedig egy furcsa teremtményekkel teli, középkorias bolygón található, ahol a lakóknak sejtelmük sincs arról, hogy az értelmes fajok jövője van a kezükben.

A fő történetszál fenti ismertetéséből kiderülhet, hogy nagy újdonságot nem olvasunk, legalábbis a cselekmény szintjén. A sztori egyszerű, elvégre a legtöbbször van gonosz, akit le kell győzni, de az kétségtelen, hogy ezt a pofonegyszerű mesét izgalmasan regéli el az író. A regény teli van apró, elrejtett utalásokkal, amik szépen felvezetik az elrejtett kisebb és nagyobb rejtélyek megoldását. Hiába 800 oldal a könyv, nem találtam benne következetlenségeket, szépen épülnek egymásba az építőkövek, gördülékeny a történetvezetés és végig fenntartja az olvasó érdeklődését és kíváncsiságát.

Pedig Vinge nem egy virtuóz író, maga a regény nyelvezete nem mondható sem mesterinek, sem emlékezetesnek. Nem találtam lenyűgöző idézeteket, magvas gondolatokat, de legalább nem éreztem terjengősnek sem a szöveget a magas oldalszám ellenére sem. A szereplőket is korrekten vezeti végig, itt azonban már megmutatkozik az ötletesség, ami végül magasan az átlag felé emeli a művet. Az emberi alakok közül kétségtelen, hogy Pham Nuwen a legérdekesebb, az ő múltjának és jelenének kérdései a mű gerincét adják (nem lehet véletlen, hogy a regény előzménykötetének, a Deepness in the Sky-nak ő az egyik fő alakja). Mellette a női főhős, Ravna elég statikus alak, döntései fontosak a cselekmény egészét nézve, mégsem válik érdekessé. Az emberi gyerekek életszerűen megformáltak, valóban elhiszem olvasás közben, hogy fiatalokról van szó. A legérdekesebb alakok azonban a más fajú szereplők: a szkródutasok idegenszerűségét remekül sikerült érzékeltetnie az írónak, de az igazi telitalálat a tüskés faj, amelynek alakjai talán a legárnyaltabban az egész történetben.

És ha már idegen fajok, áttérhetünk arra a témára, ami számomra a legkiemelkedőbb volt a műben: a hihetetlen ötletek, amiket oldalról oldalra felrajzol a szerző. Az egyik legjobb vonulata ezeknek a különböző fajok: ahogyan Trethon Judit írta régebben a Star Warsról – „[…] van miből pazarolnia, bőkezűen bánik a fantáziájával. A kamera néha nemtörődöm módon, csak egy pillanatra mutat meg nekünk valami újabb meglepő E.T.-t, aztán más, fontosabb dolog felé fordul.” Rengeteg faj kerül elő legalább rövid leírás vagy említés szintjén, de azok is, amelyeket sikerül megismernünk az igazán emlékezetesek: a kerekeket guruló fák, a szkródutasok, akiknek csak rövidtávú a memóriájuk, és az egyfajta kollektív tudattal rendelkező tüskések, akiknél 3-6 példány alkot egy gondolkodó lényt. És ezzel a rövid leírással csak a felszínét kapirgáltam meg ezeknek az érdekes civilizációknak, hiszen az együttélés és együttműködés különböző módozatai lesznek igazán lenyűgözőek.

Persze a remek világleírás nélkül nem működnének az alakok: ahogyan a fizikát és az ebből fakadó különböző tulajdonságokat felhasználja Vinge, azzal egészen egyedi körülményeket teremt. Önmagában valahogy nem tetszik a transzcendens lények felhasználása a sci-fiben, de itt valahogy a clarke-i fejlődés (pl. A gyermekkor vége) felhasználásával, de annak egyfajta fizikai, nem csak tisztán szellemi hátteret adva le tudott kötni ez a lehetőség is. A gépek, különböző berendezések működésének, valamint a civilizációk felemelkedésnek a Zónákhoz való kötése sajátságos feszültséget adott a történetnek, amit mintegy megspékelt a Zónahatárok változása is, ami csak még izgalmasabbá tette a cselekményt. És ne felejtkezzek el a Hálóról, amit akár az internet szinonimájaként is meghatározhatunk: összeköti a világokat, de sok troll van rajta.
Összességében kiválóan szórakoztam olvasás közben és azt éreztem, amit az igazán izgalmas regényeknél: minél hamarabb el akarom olvasni, mert egyszerűen érdekelt. Ugyanakkor elgondolkodtam azon is, milyen is a díjakat szavazók gondolkodása: 1993-ban a Tűz lobban a mélyben megosztva kapott Hugo-díjat a szintén nemrég olvasott Ítélet könyvével. Ha azt nézem, melyik regény ötletesebb, mint tudományos-fantasztikus alkotás, egyértelműen Vinge mellé teszem a voksom. De mint emberi történet Connie Willis könyve többet adott. Ugyanakkor élményben egy paraszthajszállal mégis ez a fizikai lehetőségekkel keményen operáló alkotás lesz a befutó, mert kicsit tágított a műfaji befogadóképességemen. Sőt, már várom a folytatást is…

A könyvért köszönet az Ad Astra kiadónak.

2012. december 6., csütörtök

Lavie Tidhar – Oszama

Nem vagyok marketingszakember, de láttam pár esetét a tökéletlen marketingnek. Pl. hogy rossz a reklám, nem szórakoztató, vagy éppen unalmas, esetleg idegesítő, nem megfelelő a korcsoportnak, akiket megszólít, vagy éppen nem tudja eldönteni, kit is akar megszólítani. Az Oszama esetén egy bizonyos pontig remekül működött a gépezet: a könyvtrailer alapján biztos voltam benne, hogy ez az alkotás kell nekem, mert noir, mert izgalmas, mert pörgős – vagy legalábbis annak tűnt. Onnantól azonban, hogy elkezdtem olvasni, valami megbicsaklott.

A felütés tetszetős: Joe, a magánnyomozó épp irodájában ül, természetesen némi alkoholfélét hörpölgetve, amikor is megjelenik a titokzatos nő és megbízza, találja meg Mike Longshottot, az Oszama Bin Ladenről szóló regények titokzatos íróját, majd ahogyan jött, úgy el is tűnik. Nyomozónk pedig nekiindul a világnak…

Nagyon jó ötlet volt a regényt felszabdalni a fiktív könyvekből származó idézetekkel, sajátságos ritmust adnak a történetnek. Ahogy detektívünk olvassa a könyveket, úgy válik maga is egyre inkább rabjává ennek az utazásnak és így vágyik egyre jobban arra, hogy megtalálja azt a szerzőt, akinek a történetei valahonnan ismerősek számára.

Tidhar remek stílusérzékkel és nyelvezettel alkotta meg művét, élvezet olvasni sorait, igényes művel van dolgunk. A mondatok, szavak remekül érzékeltetik hősünk útjának hangulatát, az ópiumbarlangok bódulatát, a robbanások crescendóját, a nyomozó fokozódó zaklatottságát, ahogy utazásai során egyre furcsább, érthetetlenebb eseményekkel, vagy éppen szellemekkel találkozik össze. Az érkező tetőpontot az elbeszélés szétesettsége is jelzi.

Persze, ekkora már tudja az olvasó (már aki a trailer alapján tájékozódott), hogy itt bizony átejtették, mivel szó sincs itt pörgésről, helyette lassan csordogálnak az események és a noir kellékei csak vékonyka hátteret szolgáltatnak…

A lassan adagolt információmorzsák alapján kezdjük sejteni, mire megy ki a játék, a visszatérő jelenetek, alakok szépen kirajzolják az utat Mike Longshottig, azonban hiába a kirakós-játék, hiába a rejtély, valahol elvesztem útközben. A katarzis elmaradt, az érzelmek fakók és erőtlenek. Pedig tudom, hogy ennek ütnie kellene, mert a végkifejlet nagyon is emberi és nagyon is fájdalmas, a tudás sajnos nem átérzés.

Lehetett volna olyan regény az Oszama, ami tetszik nekem, de azáltal, hogy a trailer rosszul pozicionálta (ez a kedvenc idén tanult szavam :)) a regényt, és így más elvárásokkal indultam, valahogy nem tudott meggyőzni. Az pedig, hogy egy ilyen témájú regény semmilyen érzelmi hatást nem váltott ki, a szép szavak sterilek és hidegek maradtak, még inkább sajnálatos. Így egy kihagyott ziccer az izraeli származású író regénye, amelynek vannak értékei, de nem meggyőző. Azért az Utazásaim az Al-Kaidával novelláskötetet is elolvasom a biztonság és teljesség kedvéért, de nem hiszem, hogy kedvencem lesz.

2012. november 30., péntek

Scott Westerfeld – Leviatán

Lusta olvasó vagyok. Nagyon ritkán fordul elő velem, hogy kifejezetten utánaolvasok egy könyvnek, vagy hogy a friss megjelenések esetén utánanézek, mi is jelenik meg éppen. Inkább hallomásokra, ismerősök értékelésére, valamint a marketingre, a látványra támaszkodom, ami persze nem sejtet tudatos fogyasztót, jó párszor ráfáztam már erre a mentalitásra. A Leviatánnak azonban nem lehetett ellenállni: ugyan ifjúsági regényről van szó, amit mostanában ritkán olvasok, de a kiadás igényessége, a képek és a könyvtrailer (komolyan, ez egy zseniális intézmény, bár olykor nagyon rosszul képes pozícionálni egy könyvet – de erről majd máskor, bővebben) mind-mind meggyőztek arról, hogy egy figyelemre érdemes könyvről lehet szó.

A történet is érdekes: alternatív 1914-ben járunk, ahol a németajkú népek hatalmas robotokat építenek, míg az angolok a nagy birodalom fenntartása érdekében inkább élőlényeket „nemesítenek” Charles Darwin után szabadon. A történet június 28-án veszi kezdetét, amikor is ifjú főhősünk, Sándor, Ferenc Ferdinánd morganatikus házasságból származó fia menekülni kényszerül, egyesek ugyanis fenyegetésnek tekintik a Habsburg-trónra. Ugyanekkor Angliában Deryn Shape egy véletlen folytán a Leviatánon, a brit légierő hatalmas repülő bálnáján szolgál kadétként – lány létére titokban, fiúként. A két fiatal útja Svájcban találkozik, és talán új utat jelent a hatalmak szövedékében.

Lehet, hogy hevenyészett beszámolómból nem tűnik ki, de a történet kétség kívül izgalmas, szórakoztató és lebilincselő. Westerfeld egy ötletes világot épített fel, annak minden részletét pontosan kidolgozta, így hihetőek a sztori keretei. Nem felejtette el a történelmi hátteret sem, az események ismerősek lehetnek mindenkinek, ugyanakkor a megváltoztatott tények belesimulnak a mi valóságunkba, nem feltűnőek csak annyira, amennyire a cselekmény indokolja. Jó ritmusban követik egymást az izgalmasabb és csendesebb részek, végig fenntartva az olvasó érdeklődését.

A karakterek megformálása szintén jó: a két főhős hiteles, mivel a szerző nem felejtkezett el róla, hogy gyerekekről van szó, a gondolkodásukat és rajtuk keresztül a regény nyelvezetét is az ifjúsághoz igazította. Szinte látjuk, ahogy az események közepette tanulnak, fejlődnek, hogy jobban alkalmazkodjanak a felnőttek világához. Sándor alakjában jól ötvöződik az átélt tragédia, a szülők elvesztése a fiatalság meggondolatlanságával és idealizmusával; míg Deryn alakjában remekül ötvöződik a fiús vagányság az ébredő nőiességgel. Ugyanakkor mindkét figura példaképként állítható az ifjú olvasók elé, hiszen emberiességből, bátorságból jól vizsgáznak.

Mellettük a felnőtt szereplők kisebb súllyal vesznek részt, alakjuk elnagyoltabb, többen nem kaptak érdemi jellemvonásokat.

Külön örültem, hogy ifjúsági regények régi hagyományát felelevenítve remek illusztrációk díszítik a kötetet, hangulatossá téve az olvasást. A képek jól felidézik ezt a sajátságos, steampunk jellegű világot, kiemelve annak sajátosságait, karaktereket adva az egyes szereplőknek (a kedvencem a 388-389. oldalon található). Ezt kiválóan egészíti ki a Vass Richárd alkotta címlap, ami az egyébként is remek magyar kiadás egyik fő vonzereje. Mind a betűtípus, mind a tördelés erősíti az ifjúsági vonalat, a fordítás is remekül elkapja a fiatalok stílusát (nekem egyedül a „nagyeszűek” fogalom hatott kicsit idegenül, de valószínű az eredeti angol kifejezést nem lehetett egyszerű magyarítani).

A könyv maradéktalanul teljesítette vállalását, hiszen egy izgalmas, élvezetes történetet adott át az ifjúságnak úgy, hogy azt egy felnőtt is élvezheti minden fejfájás nélkül, mert a szerző nem azzal a ma általánosnak tűnő szemlélettel írta meg a könyvét, hogy csak a szirupos, édes és egyben olcsó megoldások keltik fel az ifjú olvasók figyelmét. A Leviatánban van tanulság, akar valamit mondani az olvasóinak, ha nem is nagyon mély az a mondanivaló (bár remélem, a későbbi kötetek árnyalni fogják a kialakult képet). A magyar kiadás igényessége csak további hab a tortán, ami miatt már alig várom, hogy a következő kötetet a kezembe vegyem.

A könyvért köszönet az Ad Astra kiadónak.

2012. július 22., vasárnap

Brandon Hackett – Az ember könyve

Bevallom, félve kezdtem bele Brandon Hackett (leánykori nevén: Markovics Botond) legújabb könyvébe. A szerzőtől eddig csak az Isten gépeit vettem eddig a kezembe, de azt is letettem kábé 50 oldal után. Ahogy én is tapasztaltam, és a másokkal való beszélgetés csak megerősített benne, az író stílusa túl hideg az én ízlésemnek. Nos, ez a tényező az idei könyvhéten megjelent művére is igaz, azonban ez mégsem zavart meg a regény élvezetében, még ha nem is voltam vele maradéktalanul elégedett.

Néhány ezer ember egyik pillanatról a másikra egy űrhajón találja magát. Nem tudják, kik vitték el őket, nem tudják, hová mennek és azt sem, hogy miért. A hajó utasai között találjuk Attilát, a tinédzsert, aki kutyájával került ide, és Jurijt, az orosz származású, Japánban élő üzletembert, aki széthullóban lévő családjával érkezett. Attila és Aurora, Jurij lánya összeakadnak elrablóikkal, akik a kapcsolatfelvétel érdekében elkezdik átalakítani a fiatalokat. Az átalakulásokat a többi ember nehezen fogadja, azt viszont még nehezebben, amikor kiderül, valószínűleg soha nem juthatnak haza a Földre, a furcsa idegenek bolygóján kell élniük. A találkozás végül mindkét bolygó népében sajátos, tragikus változásokat indít el.

A fentiekben röviden vázolt történet adja a regény legnagyobb erejét. A cselekmény sodró lendületű, minden oldalon újabb és újabb információt, részletet tudunk meg, ami segíti a megértést, de sohasem rágja a szájunkba a szerző a lényeget, hanem hagyja, hogy az olvasó maga rakja össze azt a morzsákból. Bár egy-két alkalommal megbicsaklik az író tolla (pl. az Élénken Lebegő által elmesélt fejezetben), mégsem válik didaktikussá az elbeszélés és fent tudja tartani az izgalmat az utolsó oldalig.

A feszültségteremtés azonban tényleg csak a cselekmény és nem a szereplők iránt érzett aggodalom miatt működik. Több helyről is hallottam, hogy a szerző még nem mestere a karakterábrázolásnak, amivel sajnos egyet kell értenem. Az első oldalakon szó szerint idegesítettek az ábrázolt alakok, hiteltelenek és sablonosak voltak a párbeszédek. Az első tényezőn sikerült a későbbiekben javítani, Attilával végig együtt tudtam érezni, ebben mondjuk nyilván segített az is, hogy jó tulajdonsággal sikerült felruháznia, Jurij azonban távoli maradt, hiába tudtam, mit él át, mégsem volt hatással rám. A mellékszereplők is inkább tucatarcok, sem mint igazi mélységgel bíró személyiségek. Azt pedig különösen nagy hibának éreztem, hogy a két negatív karakternek a végén megpróbált a szerző múltad adni, ez ugyanis nem következett a cselekményből és zavaróan hatott.

Az együttérzést gátolta még az elbeszélés stílusa is: hideg, tárgyilagos mondatokat kapunk, amely nagyon jól működhet egy ennél tudományosabb környezetű írás esetén, itt azonban, ahol a karakterek álltak az elbeszélés központjában, inkább riasztóan hatott. A regény 8. fejezetében azonban valami változás következett be: ahogy Hackett leírta Attila kálváriáját, ahogy megpróbált a kislánynak segíteni, valami megmozdult bennem, meghatódtam, éreztem a szavakat, ami kitartott a végéig – ez adta meg végül azt az igazi olvasásélményt, ami miatt az értékelésem végül pozitív lett.

A mű másik nagy erénye a teremtett világ: az író következetesen alkotott meg egy rendkívül eredeti világképet. Bemutat egy, a miénktől teljesen eltérő módon kommunikáló és érzékelő fajt, akik a fejlődést és úgy általában az életet is teljesen más módon értelmezik, így sikerül azok totális idegenségét is érzékeltetnie. Nagy fantáziával alkotta meg a különböző fajtájú/fajú lényeket, ügyesen ábrázolja azok világát, múltját, különösen tetszett az a mód, ahogy a „beszélgetéseket” megértette az olvasókkal. Ezek a tényezők azok, amik igazán jó science fictionné teszik Az ember könyvét.

Igazán nagy művé azonban nem. A fentiekben leírt kisebb hibákat ugyanis könnyen megbocsátottam a regénynek, egy témát azonban nagyon hiányoltam: egyfajta erkölcsi vetületet, amit a téma szerintem igényelt volna. A génmanipláció aktuális, ha nem is új téma a tematikán belül, de elég komoly kérdéseket vet fel arról, mi a teremtés, mit tehetünk meg és mit nem. Éreztem, hogy az író nem ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, morálisan egyik faj felett sem akar ítéletet mondani, de hogy egyetlen szereplőben sem merült fel ennek a témája és gondolatot nem szán erre, még a cselekményből fakadó túlélési ösztön fontossága mellett is hihetetlen volt. Ha ezzel a témával is foglalkozott volna a szerző, nem didaktikusan, de érdekesen, egy sokkal mélyebb művet kaphattunk volna, hiányérzet nélkül.

Néha fájdalmasan szép, néha pedig fájdalmasan kevés Az ember könyve, de megindított, elgondolkodtatott és elringatott, ez pedig minden hibája ellenére már sokkal több, mint amit az utóbbi időben magyar sci-fi kihozott belőlem. Az biztos, hogy elolvasása után nehezen jött álom a szememre, mert belebújt a bőröm alá és nem engedte, hogy elfelejtkezzek róla. Így vált észrevétlenül is emlékezetes alkotássá, amely érdemes a hazai SF közönség figyelmére, mindenkinek bátran ajánlom.

2012. július 19., csütörtök

Lauren Beukes – Zoo City

Az Ad Astra, mint a hazai SF-paletta egyik, ha nem a legfrissebb kiadójának kiadványai hamar felkeltették az érdeklődésem – bár felszínességem bizonyítéka az, hogy borítóikkal és nem feltétlen a beltartalommal tették ezt első körben. Miután jobban utánanéztem, miről is szólnak a köteteik, már szinte az összeset el akartam olvasni. Azon egyszerű oknál fogva kezdtem a Zoo City-vel, hogy a korábban megkezdett McDonald-műnek, A dervisháznak időhiány miatt nem értem a végére. De végül is, nem bántam meg, hogy így sikerült a dolog.

Zinzi December egy lajhár büszkének éppen nem mondható tulajdonosa. Az állatok ugyanis mindig arra emlékeztetik tulajdonosukat, amit a múltban tettek – hősünk esetében egy szerette halára, amiért ő volt a felelős. A nő kétes ügyletekkel keresi a kenyerét, kisebb csalásokat hajt végre azért, hogy régi adósságait törlessze. Ebben segítségére van különleges képessége, hogy képes megtalálni elveszett dolgokat. Most azonban egy elveszett embert kell felkutatnia, mégpedig egy felkapott tinibanda énekesnőjét. Ami egyszerűnek tűnik, természetesen a legkevésbé sem az.

Bevallom, ami lehet, a fenti cselekményből is kitűnhet, nem azt kaptam, amit vártam, bár előfordulhat, hogy az én elvárásaim voltak falsak. A regényt ugyanis legkevésbé sem a történet viszi el a hátán. Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, hogy egy meglehetősen sablonos, a krimik legjellemzőbb kliséiből építkező szösszenet a mű alapja, ahol mindig van egy utolsó megbízás, ami sosem olyan egyszerű, amilyennek tűnik, mert persze kiderül, hogy a háttérben komolyabb szálak futnak össze, mint amit hősnőnk gondol. A történet végső csavarja is meglehetősen átlátszó és kiszámítható, az a fordulat, amely révén Zinzi rájön, mi áll a háttérben (a halottak különös üzenetei) pedig meglehetősen erőltetett is, jobban elő kellett volna készíteni, hogy hihető legyen.

Továbbá a regény kicsit aránytalan is. Túl sok időt szentel egy alapvetően teljesen felesleges történetszál kibogozására, míg a végső nyomozási rész túl gyors, nem tudunk benne elmélyülni, így hatást sem okoz bennünk. Persze, ha nem a történet szempontjából nézzük, nagyon is helyénvaló ez a felosztás, hiszen a karakterfejlődéshez erre volt szükség. Azonban ha ezt a két tényezőt jobban összhangba hozta volna a szerző, egy harmonikusabb egyveleget kaptunk volna.

Az előbbiekkel azonban eljutottunk ahhoz, ami a regény igazi magját adja, mégpedig a karakterek és a felépített világ bemutatása, mert ezek a mű igazi erősségei. Zinzi egy magával ragadó alak, személyisége élő és hiteles. Jól mutatja be az író a benne rejlő kettősséget: az önutálatot és a cinizmusát amiatt, amit a múltban tett, de ugyanakkor a reményt is, amelyet megpróbál ugyan elfojtani, de kétségkívül előtör néha. Ugyanakkor egy intelligens és emiatt szórakoztató karakterről van szó, akivel örülünk, hogy megismerkedünk a regény folyamán. Különösen tetszett, ahogy a szerző az állatával kialakult kényszerű, de mégis szereteten alapuló kapcsolatát bemutatja. A többi karakter is érdekes, bár nem ennyire kidolgozott, lévén, hogy ez egy egyszereplős játék.

Ami azonban még a főszereplőnél is magával ragadóbb, az az alternatív világ, és benne Dél-Afrika képe. Hiába olvasok róla, számomra a fekete kontinens még mindig egy terra incognita, veszedelmes állatokkal és népekkel, és amit a mainstream csak az utóbbi években kezd igazán mélyebben felfedezni magának (gondoljunk, mondjuk Az utolsó skót királyra, vagy a fantasztikum köréből a District 9-ra). Beukes, aki maga is dél-afrikai, még ezen a képen is csavar egyet azzal, hogy a mágiát a mindennapok részévé teszi, amivel az egyszeri ember bárhol és bármikor találkozhat. Nagyszerű az az ötlet és annak következetes megvalósítása, ahogyan az emberek bizonyos bűneikért egy-egy állatot és valamilyen különleges képességet kapnak – vagy éppen ezzel átkozzák meg őket? Hiszen az állatok halála egyben tulajdonosuk halálát is jelenti, mégpedig elég félelmetes módon. A társadalom különböző módokon próbálja megmagyarázni a jelenség okát, hol tudományos, hol vallási, hol művészi úton. Ezek a betoldások, pl. egy dokumentumfilm imdb-hez hasonló adatlapja, regények és tudományos tanulmányok részletei, a mű leghangulatosabb, legjobb szekvenciái.

A könyv tulajdonképpeni törzsszövegében is nagyon élvezetes epizódokban mutatja meg, milyen a mindennapi élet ilyen körülmények között. A helyi varázslónál tett látogatás, az örvény megjelenése, a szórakozóhelyek állatkezelési szokásai mind-mind olyan apró jellegzetességek, amik átélhetőbbé teszik a leírtakat. Látszik a komoly írói munka, az adatgyűjtés, ami innen Európából is hihetővé teszi a történetet. Ugyanakkor hiányoltam egy mélyebb betekintést ebbe a világba, akár a főhős személyén keresztül, belemenve a jelenség komolyabb magyarázatába. Persze látszik az a törekvés, hogy itt egy szereplőt mutasson be az író, akinek a személyiségéhez, életéhez nem feltétlenül szükséges a probléma tudományos vagy vallási vetülete, azonban egy ilyen dimenzióval számomra gazdagodott volna a történet.

A regény nyelvezte is szép, élvezet volt olvasni, ez nyilván a fordító érdeme is. Bár az nem volt világos számomra, mi volt a kiadás szándéka azzal, hogy a mű legelején lefordítja a címet, több alkalommal Állatvárost ír, később azonban következetesen a Zoo City kifejezést használja. A kiadvány egyébként minőségi munka, külön dicséret a zseniális borítóért Sánta Kirának.

Összességében jó élmény Lauren Beukes regénye, szerettem olvasni, kellően izgultam a főhősért, a cselekményszövés, ha nem is forradalmi, de élvezetes, a bemutatott világ pedig nagyszerű. Úgy látom, ha a kiadó többi megjelenése is hozza legalább ezt a minőséget, bőven lesz mit olvasnom ezen a nyáron, és a már meglévő további három kiadvány mellé beszerzem a negyediket is.

2012. július 12., csütörtök

Antal József – A kód

Valahogy nem éreztem jó előjelnek azt, hogy a szerző rögtön előszóval kezdi a művét. Pláne, hogy egy kisregényről van szó. Valóban szerecsenmosdatás-íze volt így a történetnek, pedig még el sem kezdtem olvasni. Különösen, hogy a szerző meg akarta magyarázni, mit is fogunk olvasni. A félreértések elkerülése végett. Nehogy mást értsek, mint amit az alkotó gondol. Mindig is szerettem, ha meg akarták mondani nekem, hogyan lássam a dolgokat. Hát, most sem sikerült.

A szerző elmondása szerint a közeljövőben járunk, az Egyesült Államokban. Peter Hathorn rezidens Bay Cityben. Éppen ügyelete alatt kerül be a kórházba egy turistacsapat influenza-szerű betegséggel, akik nemrég érkeztek meg egy képzeletbeli iszlám országból, Isthanból. A fiatalembernek feltűnik, hogy a betegséggel kezeltek pár nap múlva mind elhaláloznak – vagy felettébb furcsa balesetek, vagy megállapíthatóan emberölés következtében. A fiú egy volt évfolyamtársa segítségével, akivel természetesen halálosan szerelembe esnek, egy titokzatos, eddig ismeretlen vírusra és egy összeesküvésre bukkannak.

Ne haragudjon meg senki, de a kisregény olvastán a ponyva szó ötlött eszembe. Ez a történet ugyanis tipikusan az. Van benne kicsit titokzatos lány, aki persze titkon mindig szerelmes volt hősünkbe; titokzatos gyilkosságok; egyedül, elveszetten nyomozó főhős, aki nem bízik senkiben (csak a nőben); embertelen terroristák, akik nem ismernek kegyelmet… Tipikus krimi, vagy inkább thriller, sajnos, abból sem a szórakoztatóbb fajta. De miért is nem?

Először is nézzük meg a főhőst. Bevallom, ennyire antipatikus, bunkó, irritáló alakról régen olvastam. A belső monológjai teli vannak előítéletekkel, teljesen mindegy, hogy a bulizó fiatalokról, az ázsiai-amerikaiakról, vagy saját munkatársairól van szó. Mire odáig jutunk, hogy elkezdődik a cselekmény és együtt kellene éreznünk vele, izgulnunk kellene a sorsáért, már örökre megutáltuk. Innen már senki emberfia, még a szerző sem tudja kihúzni, pláne nem a szerelmi szál.

Pedig arról aztán érdemes beszélni. Megmutattam hőseink egyik szerelmes együttlétét két olyan lányismerősömnek, akiknek semmi közük az SF-hez és egymástól teljesen különböző karakterek. Mindkettő utálta. Bevallom, az egész egymásra találást mélységesen hiteltelennek és szörnyen giccsesnek tartom, mert való igaz, hogy szoktunk így beszélgetni egymással egy pasival, de nem ekkora méretekben nyomjuk a flörtölést. Különösen akkor, ha hőseink arról beszélgetnek, hogy mennyire félelmetes ez az egész és mennyire gyomorforgató, hogy gyerekeket irtanak ki a rosszfiúk, de azért a képelemzés előtt még b*szunk egyet? Igen, valószínű én is ezt tenném ebben a helyzetben. És az csak hagyján, hogy hőseink rögtön egymásba szeretnek, de kedves kis Loránk rögtön otthagyná jól fizető állását, hogy porontyokat szüljön hősünknek. Micsoda emancipált gondolkodás! Sok hasonlót tapasztalok egyetemet végzett, fiatal barátnőimnél…

A szerelmi szál egyébként túlságosan hangsúlyos, mellette a tényleges cselekmény teljesen háttérbe szorul. Néha alig kapunk valami kis nyomozást a sok enyelgés közé, ami meg bekerült, annak felét nem értettem a sok tudományos szakszó között. Abban egyetértek a szerzővel, hogy a tudósok beszéljenek úgy, mintha tudósok lennének, de azért mellette lehet gondolni szegény olvasókra is. Kicsit kevesebb zsargonnal is meg lehetett volna oldani a helyzetet, különösen azt használhatta volna ki az író, hogy a két orvos nem egy szakterületen dolgozik, így egy kis magyarázat beleférhetett volna. Magát a kiadást is meg lehetett volna úgy oldani, hogy olvasás közben jelzik, hogy a végén van szakszótár. Lehet, hogy megakaszt, hogy mindig az utolsó oldalra ugrok, de talán jobban megértettem volna a szöveget.

A kiadásról csak annyit: lehet, nem csak a szerkesztő, de egy lektor, vagy legalább egy előolvasó (vagy egy Word helyesírás-ellenőrzés) ráfért volna. Elég sok, észrevehető elütés van a szövegben, de a legfigyelemreméltóbb hiba az Excel következetes Excellnek írása. Bár egy helyen sikerült jól is.

Az egész történetet az iszlám Isthan rövid említése zárja keretbe. Sikerült egy végletesen sztereotip, csak a televízióból ismert terroristaképet megalkotnia a szerzőnek, minden árnyalás nélkül. A történet annyira csak a főhősökre koncentrál, hogy amellé nemhogy épkézláb rossz, de még jó karakter sem fér bele. Az egyéb szereplők mind tipikus sablonok, a túlterhelt, nagydarab nyomozótól a minden lében kanál kórházi pultos kisasszonyig. Az isthani bérgyilkoscsapat mind rohadékokból, gazemberekből áll (bár ezen a téren hősünk bámulatos szinonimakészlettel rendelkezik), akiket csak egy cél éltet, végigvinni a feladatot minden áron. Amibe természetesen simán belebuknak, mert a főszereplők nem csak briliáns tudósok, de legalább olyan mesteri harcosok is. Az ideális WASP páros, bár a hölgy, ha nem is teljesen modern, terroristát mindig tud ölni.

A mű egyik kritikusa Michael Crichtont hozta fel példának az olvasás kapcsán. Ő valóban az írásai idején ismert legfrissebb kutatási eredményeket használta fel munkáiban, sok szakkifejezéssel, de ezek soha nem mentek, legalábbis az én olvasatomban, az érthetőség rovására, míg Antalnál sajnos igen. Emellett Az Androméda-törzs szerzője minimális karakterábrázolásával is jobb jellemeket alkotott, mint akik A kódban szerepelnek. Így viszont bevallom, a sok sablon között a minimális érdekesség is elvész és olvasás közben nem az agykerekek forognak, hanem a fogak csikorognak.

2012. július 9., hétfő

László Zoltán – Emelkedés

László Zoltánt a mai magyar sci-fi egyik, ha nem a legtehetségesebb szerzőjének tekintem. Novellái megbízható színvonalúak, két regénye, amit olvastam, a Nagate és a Nulla pont is nagy hatást tett rám. Míg az előbbit a fantasy zsáner jó alkotásának tartom, kifejezetten emlékezetes világot sikerült benne alkotnia, addig az utóbbi bravúros történetvezetésével varázsolt el (ha a végkifejlettel nem is voltam elégedett). Most a Galaktika 267-268. számaiban megjelent Emelkedés c. kisregényével foglalkozom. Aki még nem olvasta, annak jelzem, lesznek spoilerek.

A szakértő keres egy MI-t, míg a két bontómunkás egy űrhajót. A végén mindhárman megtalálják, amit kerestek, de persze nem teljesen úgy, ahogyan várták. Röviden csak így foglalhatom össze a mű történetét, anélkül, hogy sok mindent elárulnék. Bevallom, engem egyáltalán nem a történet fogott meg, hanem a világ és a hangulat, amit a szerző teremtett.

A kisregény első harmadára nem tudok mást mondani, mint hogy tökéletes. A szakértő idő- és nehézkedéseltolódás miatti furcsa világát kiválóan sikerült megalkotnia, remek szavakkal és képekkel érzékelteti ezt a furcsa állapotot, kicsit úgy, mint a kialvatlanságot. Nagyszerű ötlet a kutya alkalmazása, akit először nem is tudunk, hogyan kerülhetett oda, később magyarázza meg csak a jelenlétét, ötletesen. A történet szempontjából fontos információkat lassan csepegteti, így megmarad az olvasóban a felfedezés izgalma.

A történet a második harmadban kezd megbicsaklani, a bontómunkások történeténél. Itt is nagyszerű a világteremtés, ahogy pár mondatban jellemzi a bolygót és a sivár körülményeket a szerző, ezek tökéletesen elringatnak. Az új karaktereket azonban közel sem sikerül annyira érdekesen bemutatnia, mint az első etapban szereplő szakértőt, holott a problémáik, az életben maradással és a megélhetéssel kapcsolatban közelebb állhatnak hozzánk, de mégis inkább távolibbaknak érezzük őket és a konfliktusaik sem annyira hatásosak.

A harmadik harmad a rejtély feloldásával és a végső megoldással túlságosan banálisnak tűnik. Nincs eléggé előkészítve a végső fordulat ahhoz, hogy megfelelően alátámasztottnak érezzem, és így kissé erőltetettnek tűnik, különösen a végső választás. Értem az MI szándékát, hogy a halandóságot tartja a legemberibb tulajdonságnak, értem a két jelenlévő ember álláspontját és értem, hogy végül miért cselekszik úgy az űrhajót lakó intelligencia, ahogy, de nem okozott bennem katarzist, nem éreztem, hogy igazán értékeset tudtam meg, és így hiányérzettel tettem le a művet.

Pedig a szerző stílusa kiváló, olyan gördülékenyen és szépen használja a nyelvet, hogy öröm volt olvasni, és végre úgy volt egy mű szépirodalmi jellegű, hogy nem éreztem izzadtságszagúnak. Remek a hangulat, a bemutatott világ, azonban mégis egy kihagyott lehetőségnek érzem ezt az alkotást, amely azonban így is bőven kiemelkedik a mostanában olvasott hazai sci-fik tengeréből. Várom a szerző újabb írásait, bár azt még javaslom, hogy ennél karakteresebb címmel lássa el a legközelebbi művét, mert hiába fogott meg a világ, ha a címet egy nappal később már nem tudtam felidézni.

2012. június 23., szombat

Zsoldos Péter-díj 2012, novella kategória III. rész

Moskát Anita: Kelj fel, és járj! (Galaktika 254)
Jó történet, jó felvetés, ahogy a génmanipulációt ötvözi a vallási gondolatokkal. A főhős alakja érdekes, de a pálfordulása hiteltelen: túl cinikus alaknak festi le ahhoz, hogy ilyen gyorsan megtérjen – túl hideg az elbeszélés stílusa. A mellékalakok nem túl eredetiek és nem is elég részletesek. A történetről a bűvészek „trükkjeinek” felépítése jut eszembe, de sajnos az egyes fordulatok nem túl meglepőek.

Pap Viola: Az üres fájl (Galaktika 253)
Stephen King-hommage utánérzése volt a történetnek hangulati szinten, de annak minősége nélkül. Az írói lét, mint vizsgálati tárgy érdekes lenne, de ebben nem sikerült megragadni annak mélységeit. Nem éreztem azt, hogy ismerem a hősömet, így a feltételezett mondanivaló sem jött át. Zavaros volt az egész mű.

Radics Roland: Karthágó lányai (Új Galaxis 18.)
Jól felépített, meglehetősen izgalmas novella, ami a végénél megbicsaklik. Szépen építi fel a feszültséget, de a végső jelenet nem hozza azt a hatást, amit vártam tőle. A tudományos probléma is valahogy túl konyhapszichologizálással van felépítve, a legsablonosabb megoldásokkal és elméletekkel, így nem válik hitelessé.

Sümegi Attila: Apa teleportáló gépet vett (Galaktika 251)
Hiányérzetem maradt a történet olvastán, mert nem derült fény a cselekmény mozgatórugóira. Úgy tűnik, az álmok és a teleportáció a valóság előli menekülés eszközei, de ennek akkor lenne súlya, ha látnánk, mitől menekül a főhős. De ezzel adós marad a történet és így a feszültség is hiányzik belőle.

Szélesi Sándor: Hajnalodik (Galaktika 256)
Egy tollpihe súlyú történet. A sci-fi ismét csak háttér, semmi szerepe a történetben, ugyanúgy szólhatna egy teflonedényekkel házaló, mindig kétszer csengető wisconsini ügynökről is. Giccses szerelmi történet, mindenféle újdonság vagy hitelesség nélkül. És felhívnám a figyelmet, hogy a fátyolos, barokkos körmondatoktól nem lesz egy szöveg szépirodalmi.

Toochee: Nyugtalanság tengere (Galaktika 256)
Nincs konfliktus, nincs történet, unásig ismert téma (az ember csak pusztítani tud), nincs humor, nincs dráma, nincs eredetiség.

Toochee: Van kapás? (Galaktika 253)
Egy semmilyen kis történet, az egész nem több egy jelentéktelen kis pukkanásnál. Nekem úgy tűnt, a szerző humorosnak szánta, de semmi vicces nem volt benne. A szereplői teljesen érdektelenek, még karikatúraszinten sincsenek kidolgozva. Amellett feltűnik benne a szerző állandó problémája, a túlmagyarázás: nem kell mindig mindent megmondani, mert így nem marad az olvasónak a felfedezés izgalmából semmi.

Varga Tamás József (Craz): Barbár borbár (Lidércfény, V. évf. 5. szám, 2011. május)
Ez az a tipikus novella, ami esetében egyáltalán nem tudom eldönteni, minek vetette papírra a szerző, illetve ha már papírra vetette, minek jelentette meg?! Egyetlen mentségül csak az önirónia szolgálhat, ami miatt nem fejeltem le valóban a monitort (mint ahogy azt az író is vizionálta), de ez önmagában roppant kevés ahhoz, hogy az írás élvezetes legyen. Az ilyen történeteket inkább baráti társaságban, egy nagyfröccs mellett kell előadni, ott talán vicces lesz, nyomtatásban sokkal kevésbé.

Varga Tamás József (Craz): Troll a híd alatt (Téridő Horizont, 9. szám, 2011. január)
Nagyon művészieskedő, intertexttel (de legalábbis emlegetéssel) megbolondított novella, de a költői szövegek ellenére nem lesz jó írás. A banális útkereső problémát az elcsépelt, halmozott hasonlatok nem teszik széppé (halkan hullámzó, egyúttal lustán hömpölygő folyam), a megoldás pedig egyáltalán nem tudományos. Sokkal inkább elmenne egy fantasy novellának, már az is kétséges, hogy ebben a közegben kellene-e jelölni. A szerző három jelölt írása közül mégis ez tetszett a legjobban, kis hatással azért volt rám.

Varga Tamás József (Craz): Uluru (Meztelen ügynök, I. évf. 2. szám, 2011. november)
Nem túl eredeti novella, ez is inkább nedves álomnak tűnik, semmint igazi történetnek. Ausztrália pedig jó helyszíne lenne a történetnek (nem mondható elhasználtnak) és látszik, hogy a szerző sok energiát fektetett az anyaggyűjtésbe, de ha már E/1.-ben ír, akkor ráfért volna több személyes benyomás és kevesebb papírízű élővilág-bemutatás. Jó kis misztikus novella lehetett volna, nem volt feltétlen szükséges a végső fordulat, simán lehetett volna egy istennő is, időutazó(?) helyett, lehet, kevésbé zökkentett volna ki a cselekményből. Mintha erővel akarta volna az író ráhúzni a sci-fi címkét a műre, így viszont erőltetett az egész.
_______________________________________________________________

Most kivételesen nem szeretnék nagy összegzést nyújtani, annyi azonban megállapítható, hogy a legtöbb jelölt novella nem kiemelkedő, nagyon kevés az eredeti ötlet és még kevesebb olyan írás van, ami formai szempontból nyújt valami újat, valami különlegeset. Mivel nincs összehasonlítási alapom a korábbi évek kapcsán, csak azt mondhatom, nem éreztem kiemelkedőnek a mezőnyt. Persze, sok hazai novella nem került be ebbe a válogatásba, így a teljes magyar termésről nem is adhat részletes képet.

Nem akarok találgatni, hogy vajon ki fog nyerni idén, de legalább a saját favoritjaimat megosztom veletek. A jelöltek közül a legjobbnak az alábbi írásokat találtam:

K. Varga Bea: Áldott légy, Szent Struktúra! (Galaktika 251)

K. Varga Beáta: Az emlékkufár (Galaktika 258)

Bárdos Bence: Rekord (Új Galaxis 17.)

Moskát Anita: Kelj fel, és járj! (Galaktika 254)

Szívem szerint a díjat Moskát Anitának adnám. Lehet, a kritikámból nem jött le, de hibái ellenére kiemelkedő a novellája, emlékezetes karakterekkel. Bár több ilyet olvastam volna a jelöltek között.

A cikk első és második része.

2012. június 20., szerda

Zsoldos Péter-díj 2012, novella kategória II. rész

Hantos Norbert: Egydolláros sorsjegy (Pillantás a pokolba antológia, KIMTE)
Súlytalan írás egy elcsépelt témáról. A szereplők nem eléggé kidolgozottak: a női főhős, hiába tekinthető ő a központi alaknak, nem lett megfelelően bemutatva, így nem hiteles, ahogyan egyik pillanatról a másikra gerincet növeszt, a férfi (fő)hős pedig annyira ellenszenves, hogy a sorsa sem tud érdekelni. Érthető a mondanivaló (a diktatúrában bárkiből bármikor áldozat válhat), de maga a novella sem szövegében, sem alakjaiban nem annyira erős, hogy elvigye ezt a gondolatot a hátán.

Hantos Norbert: Valami zöld (Új Galaxis 18.)
A legnagyobb erénye az írásnak, hogy hatással volt rám olvasás közben, meghatott a kislány története és rajta keresztül az emberiség sorsának bemutatása. Julie alakját sikerült úgy megalkotni, hogy elhiszem, valóban egy gyerekről van szó, hiteles gyerekszerűnek tetszik a gondolkodása. A novella azonban mégsem egységes, nem olvad harmonikus egészbe, ami miatt hiányérzettel tettem le. Mind maga a társadalom, mind a konfliktus bemutatása lehetett volna részletesebb, akkor talán jobban kijöhetett volna a történet mondanivalója.

Hantos Norbert: Ikerbolygó (Az utolsó világ antológia, Cherubion kiadó)
Sem történetében, sem formájában nem kiemelkedő történet, minden elemét láttuk már más helyen, mégis működik és a csattanó is a helyén van. Élveztem olvasni, és ez már több mint, amit a legtöbb jelölt novelláról elmondhatok. Megbízható középszer.

Horváth Zoltán: Tik-tak (Új Galaxis 18.)
Egy végletesen sablonos, unásig ismert panelekből építkező történet, amely csak egy fáradt fintort tud kiváltani olvasójából. Van itt minden: Laputa, Atlantisz, elnyomott sokak, kiváltságos kevesek, véreskezű rendőrök, katasztrófa sújtotta Föld… Az egyetlen, ami feszültséget adhatna a történetnek, az a korlátozott idő, de éppen ezt a lehetőséget nem használja ki a szerző: ugyan gyorsan történnek az események, mégsem érzi azt az olvasó, hogy emberéletekről lenne szó. A végső csavar is csak egy fáradt élc, amit már sok korábbi történet ellőtt.

K. Varga Bea: Áldott légy, Szent Struktúra! (Galaktika 251)
Nem új a téma, a hatalom, a felsőbb célok és az azokat megvalósító emberek közötti konfliktusok, de jó a központi karakter, ahogyan a szerző rajta keresztül bemutatja, milyen gondolatai vannak az egyes embereken túlmutató célokért harcoló személyeknek, és feszültséggel teli pszichológiai párbaj bontakozik ki a szerzetes és a lázadás vezetője között. A Föld helyzete viszont nem ad pluszt a történethez, ha ennek komolyabb szerepet szánt az író, azt jobban ki kellett volna domborítani; inkább a szerzetes saját sorsáért aggódtam, semmint a bolygóért.

K. Varga Beáta: Az emlékkufár (Galaktika 258)
Nem sci-fi, hanem egy misztikus színezetű megváltástörténet. Érzékletesen, mindenféle sallang nélkül meséli el a kísértés, bukás és a remény krónikáját. A központi alakot sikerült hitelesen bemutatni, habár története ismerős, volt benne annyi eredetiség, amivel elvitte a vállán a cselekményt. Legfőképpen azt értékeltem benne, hogy úgy tett meg egy nőt főszereplőnek, hogy semmilyen izzadságszagú feminizmus nem itatta át feleslegesen. Nem tudom, szabad-e ilyet leírni egy kritikában, de jó érzés volt olvasni, pozitív gondolatokat indított el bennem.

Kasztovszky Béla: A Tabu (Galaktika 251)
Oldschool novella: mind a nyelvezet, mind a történetmesélés régi sablonokat követ, a tudomány és fejlődés pozitív hatásait ecsetelő sci-fi történetek vonalán halad. Önmagában ez nem lenne baj, de itt rossz párbeszédekkel, érdektelen szereplőkkel kombinálódva egy összességében idegesítő, unalmas egésszé áll össze.

Kis Zoltán: Gyilkos csatolás (Galaktika 254)
Érdekes, tudományosan-fantasztikus alapötlet rossz megvalósítása. Széteső, zavaros történet, számos dolgot csak felvet, felvillant, de azoknak semmi szerepük nem lesz a történetben (pl. az áldozat „szelleme”). Mintha a szerző nem tudta volna eldönteni, mit akar elmesélni.

Kleinheincz Csilla: Fehér elefánt (Új Galaxis 18.)
A szerző az igazságot helyezte a novella középpontjába, de nem sikerült a probléma igazán árnyalt bemutatása. Sok időt szentel az író a központi alak bemutatására, azonban a konfliktus kibontása mégsem lett elég erős – hibának érzem, hogy a végső döntés meghozatala igazán csak egy fél oldalnyi belső monológ eredménye. Ha a folyamat bemutatása részletesebb és időben elnyújtottabb lett volna, úgy érzem, hatásosabb lenne volna a végeredmény. Továbbá egy ilyen súlyos kérdésben – emberölés – való döntéshozatalban a társadalmi szempontoknak sokkal jelentősebb szerepet kellett volna szánni, mint csak a belső, személyiségbeli vonásoknak – ez a feladat komoly felelősséggel jár. Célszerű lett volna a jogi fogalmak pontos használata is, ha egy ítélkezésben részt vevő szakértő szempontjából meséli el a történetet. Mindezek ellenére a novella élvezetes volt, gördülékeny stílusban és hiteles a központi alak bemutatásában (bár egy a döntéshozatalban ilyen labilis és személyes erkölcs alapján könnyen befolyásolható személy nemigen jutna be a jogszolgáltatásba), továbbá a tudományos elemet jól építi bele az ítélkezési rendszerbe.

Körtvélyes Ákos: Chang’e, kedvesem (Új Galaxis 18.)
Ez is egy alapvetően sablonokra épülő novella, de itt a stílussal, a környezettel sikerül valami pluszt hozzáadni. Sci-finek egyáltalán nem mondanám, mivel a környezet, az űr csak hátteret ad, de semmi lényegi pluszt nem tesz bele a történetbe, így maga a nevezése erősen megkérdőjelezhető. A stílusa jó, ugyan néhol túlírt, de alapvetően olvasmányos. A dialógusok kicsit esetlenek, de alapvetően illeszkednek a szereplőkhöz. Nem kiemelkedő, inkább megbízhatóan középszerű írás.

Márki István: Az idő sodrában (Galaktika 259)
Sablonos időutazós történet, kiszámítható végkifejlettel. Ebből az alapvetően elcsépelt témából csak akkor lehetett volna jó történetet kihozni, ha az író komolyan veszi a karaktereit, de erre nem került sor. A páciens alakja túl jelentéktelen, az orvos pedig következetlen; ahhoz, hogy hiteles legyen az őrülete, kicsit jobban be kellett volna mutatni az életét, annak menetét, a családjával való kapcsolatát. Az a mánia, ami az „időutazó” felbukkanása után rátört a doktorra, nehezen értelmezhető egy valóban kiegyensúlyozott személy esetében, amilyennek az író eredetileg ábrázolni akarta, komolyabban meg kellett volna indokolni a valódi személyiségét, így túlzottan felszínes marad.

Maron A. Andrea: Kísérleti szex (Új Galaxis 18.)
Giccses lányregény, némi tudományos-fantasztikus beütéssel. Mivel én is a célcsoporthoz tartozom (gyakorlatilag lehetnék a hősnő, hiszen 26 éves nő vagyok), ezért nem hagyott hidegen a műben rejlő romantika, de attól még semmiben nem emelkedik az átlagos nedves leányálmoknak fölé. Sablonos, bár gördülékeny alkotás, nem lep meg semmivel.

Mayer István: Offlinia (Galaktika 252)
Nem túl jól sikerült novella az offline és online világ összevetéséről párhuzamot vonva a diktatúrák lélekrajzával. Főleg azért tartom rosszul kivitelezettnek, mert nem tartom időszerűnek, sem szerencsésnek a párhuzamot a Szabad Európa Rádióval – teljesen más célok és eszközök. Úgyszintén nem érzem erősnek az elnyomó hatalom ábrázolását, nem jön ki igazán a lázadás értelme – pláne úgy, hogy adott esetben több jó érvet találok a háló ellen, mint mellette. Ha a szólásszabadság mellett akart felszólalni az írás, ezt sokkal jobban kellett volna hangsúlyozni.

Mayer István: Örökölt hajlam (Galaktika 261)
A tudósok és a politika/gazdaság összefonódásának sajátos ábrázolása. A szerzőt már korábbi novellájában foglalkoztatták társadalmi kérdések, de itt ötletesebben sikerült bemutatnia, hogy egy kutatás befejezése hogyan nyithat meg egy újat. Ugyan a megoldásra átvezető ötlet eléggé véletlenszerűnek tűnik, de a gépi-emberi együttműködés ábrázolása átvezet ezen az apró döccenőn. A társadalmi környezet bemutatása néhol kicsit szájbarágós és túlmagyarázott.

folyt. köv.

A cikk első része.

2012. június 17., vasárnap

Zsoldos Péter-díj 2012, novella kategória I. rész

Úgy döntöttem, idén én is beszállok a Zsoldos-bizniszbe, és igyekszem megkritizálni a jelölteket. Idén is számos, különböző folyóiratban, antológiában megjelent mű került a nevezettek közé, ezek egy részéről már írtam is jelen hasábokon. Nem szeretnék semmilyen számozási rendszert használni, csak úgy zsigerből írom a gondolataimat. De akkor vágjunk is bele! Egyes művek esetében már írtam korábban kritikát, azokat ide is beillesztem, de be is linkelem a biztonság kedvéért.

Antal József: Vénuszlakók – A földlakó (Galaktika 257.)
A földlakót élveztem talán legjobban olvasás közben. Volt benne jó néhány megkapó pillanat, bár zömében itt is sajnos a klisék domináltak. A legnagyobb hibája, hogy nem sikerült megkedveltetnie a feleség alakját, habár neki kellene elvinnie a hátán a történetet. A karakter túl önző és sok tekintetben felszínes ahhoz, hogy átéljük tragédiáját. Különösen igaz ez a fiával való kapcsolatára, amely alig került bemutatásra, ezért a végkimenetel indokainál sem tudtam figyelembe venni. A novella így jobban hasonlított egy mániákus őrült monológjára, semmint egy tragikus emberi sorsra.

Antal József: Vénuszlakók – A politikus (Galaktika 253.)
A politikus egy teljesen kiszámítható kis történetet mond el, aminek csavarja csak a ma született csecsemőt lepné meg – ennél érdekesebb történeteket hallok néha a közszolgálat alsóbb fokán tanyázó ismerősöktől, holott itt egy bolygó sorsa lenne a tét. A szerző feleslegesen időzik el a család bemutatásánál, ettől sajnos nem lett átélhetőbb az a látszólagos kockázat, amit főhősünk vállalt. Fény derül az előbb említett titkos informátor személyére, de a miértjeire nem, ami felettébb zavaró. Bevezet egy állandóvá váló mellékszereplőt is, akinek motivációit azonban nem fejti ki, így a karakterhez való viszonyulást sem könnyíti meg.

Antal József: Vénuszlakók – Idill (Galaktika 260.)
Az Idill nem váltja be a címében foglaltakat. Főhősünk lányának, Patriciának a sorsa ugyanis nem éppen kellemes, se nem túl eredeti. Érdekes, hogy sem a korábbi novellában bemutatott gyerekkori traumának, sem az őt felnevelő édesapának egyaránt semmi hatása nincs a személyiségére. És hiába próbálja a szerző függetlennek bemutatni hősnőnket, még mindig inkább a férfiaktól függ (és ezt most nem feministaként mondom). Egyébként megjegyzem, meglehetősen hihetetlen, hogy egy civilizálatlan, kemény munkavégzésre kényszerítő bolygón élő emberek második generációja ne lenne képes megvédeni, akár erőszak árán az otthonát és csak két ember van, aki erre felhasználható. Éppen a szikár körülmények és a telepeslogika indokolná azt, hogy foggal-körömmel küzdjenek, de hogy itt mindenki pacifista legyen és senki ne változzon a mostoha körülmények és az eltelt negyed század ellenére…

B. Kósa Katalin: Piramis a Romuluson (Új Galaxis 17.)
Semmitmondó írás. Az elbeszélés módja annyira hideg, semleges, hogy egyáltalán nem hozza közel hozzánk a szereplőket, jellemábrázolás gyakorlatilag nincs, így az egész történetnek nincs tétje, nem érdekli az olvasót a „hősök” sorsa. A konfliktusok a semmiből jönnek, lógnak a levegőben, maga a „tudományos” vonal végtelenül banális és unásig ismert, ráadásul a bemutatása hihetetlenül szájbarágós.

Bajzafi Ferenc: Gyerekjáték (Új Galaxis 18.)
Ez volt az egyik olyan írás, aminél nem tudtam eldönteni, mit akart mondani nekem a szerző. Hogy milyen veszélyes a kíváncsiság? Vagy hogy milyen veszélyes tud lenni egy másik faj? Amellett a szöveg unalmas, élettelen, az a tipikus „whatthef*ck”…

Bárdos Bence: Rekord (Új Galaxis 17.)
Kicsit szájbarágós, de szórakoztató és egyedi hangulatú írás. Érdekes ötlet, hogy a rekordok felsorolása és reklámok szövege széttagolja a művet, de ezek szokatlan ritmust is adnak neki. A hirdetések alapján kialakított élet, a fogyasztói társadalom „mindent akarok” életérzése és ennek értelmetlensége ezerszer ismert történet ugyan, de legalább nem akarja ezt szántszándékkal minden oldalon lenyomni a torkunkon a szerző, csak egyszer szalad túl a pennája. Az egyedüllét, a bezártság és az őrület bemutatása is hitelesnek tűnik, egy jó elbeszélést olvashatunk.

Bukros Zsolt: Kilövési gyakorlat (Új Galaxis 17.)
Ugyan ez sem egy tökéletes írás, a jellemábrázolás még hagy kívánnivalót maga után, de alapvetően elég jól sikerült bemutatni, milyen érzés lehet, mikor egy gyalog rádöbben arra, mennyire feláldozható. Feltétlenül csiszolni kellene a stíluson, mert eléggé semmilyenek lettek a párbeszédek és a leírások, csak a történet vitte magával az olvasót, nem az írástechnikai minőség.

Bukros Zsolt: Végtelen körök (Új Galaxis 17.)
Igazából nem lenne itt a helye, mivel nem sci-fi műről van szó, szerintem a horrorhoz közelebb áll – egy idegen faj és az érzelemblokkoló, mint „tudományos” elem, még nem teszi tudományos-fantasztikus művé. Ettől eltekintve szórakoztató történet, általam még nem olvasott (inkább csak filmen látott) csattanóval, viszont igazán nagyot ez sem szól. Átélhető a központi karakter története, de azért egy kicsit nem ártott volna jobban kidolgozni a személyiségét, múltját, bár így legalább nem volt túlírva a sztori.

F. Tóth Benedek: Éjnek hajnala (Galaktika 262.)
A novella hasonlóan költői hangulatú, mint a szerző tavalyi jelölt novellája, azonban nem sikerült annyira kiemelkedőre. Hiába a drámai megfogalmazások, mégis távolságtartó a mű, nem hozta közel hozzám az ábrázolt problémát. Különösen a főhős monológjait éreztem feleslegesnek, a problémát nem így kellett volna bemutatni. Erőltetett a párhuzam a Biblia első emberpárjának sorsával, szerintem ezek (és a többi szereplő nevénél is megjelenő utalások) nem tettek hozzá olyan többlettartalmat a műhöz, ami indokolta volna alkalmazásukat. Túlbeszélt és túlírt munka.

Fazekas Beáta: Az ugrás (Az utolsó világ antológia, Cherubion kiadó)
Olyan, mint egy mese a legkisebb fiúról, aki mindig is érezte, hogy különlegesebb a többi gyereknél, de most persze, a kalandok sodrában erre bizonyítékot is kap. Egy tanító célzatú kis történet, mi sem formai, sem tartalmi bravúrt nem mutat fel és nem is különösebben emlékezetes.

Hamza Pál: A határ (Új Galaxis 17.)
Vértelen, sablonos űroperaszerű valami. Szövegszinten is olyan hibák vannak benne, amik majdhogynem élvezhetetlenné teszik, de a történet… Miért van az, hogy először az egyik mérnök tűnik felettesnek, aztán a másik, anélkül, hogy bármi utalna a változásra? Hogy van az, hogy hősünket, aki tegyük hozzá, hogy sérült a többi szereplőhöz képest (4 helyett csak 2 karja van), rögtön befogadja a közösség, rábíznak fontos feladatokat és még a nőt is megkapja, minden erőfeszítés nélkül? Hogy éli túl az 500(!) éves fagyasztást egy olyan „hibernátorban”, ami elvileg csak zöldségszállításra készült? (ez az ötlet az Aliens óta amúgy is elcsépelt) Emellett nincs stílusa, unalmas és fárasztó.

folyt. köv.

2012. június 12., kedd

Könyvhét és gasztrotúra

Immáron harmadik éve ismét fellátogattam székesfővárosunkba, hogy részt vegyek a Könyvhéten. Nagyon sok minden történt ebben a pár napban, erről számolnék be nektek egy pár képpel fűszerezve.

Péntek (június 8.) – Ami elromolhat, az el is romlik, aztán megjavul

Azt reméltem, hogy ha már kivettem a pénteki napot szabadságra, legalább nyugiban leszek. Ehhez képest természetesen elzárták a vizet kora reggel, így a csendes reggeli helyett tölthettem teli vödröket, míg a szomszéd szobában a hétvégi szállóvendégünk napszúrással küzdött. Majd a fényképezőgépemet, amit szépen összekészítettem a nagy útra, sikeresen otthon hagytam. Végül némi családi kalamajka is bejátszott, de csak fel tudtam szállni a pesti vonatra.

Ezt követően kiderült, hogy vendéglátóm nem tud kijönni velem délután dedikáltatni, így mehetek egyedül a Vörösmarty térre (a szegedi delegáció másik fele eközben a szállásán pihent). A tömeggyilkosságtól végül megmenekült mindenki, mert csomó ismerőssel futottam össze: az Ad Astra standjánál váltottam pár szót Csillával, a Könyvmolyképzőnél Beával (alias onsai), de Mayer Pisti, alias adeptus szegődött végül társamul a terep felderítésében úgy, hogy közben még egy fagyira is meghívott (a Gerbeaud mindig jó választás).

Este 6 körül nekiindultunk, hogy megkeressük a Shisa Habibi bárt, ahol Ian MacDonald A dervisház c. könyvének bemutatója kezdődött. A hely nagyon tetszett, autentikus (vagy legalábbis annak tetsző) hangulat fogadta az oda látogatókat és még több ismerős. Maga az esemény kifejezetten kellemes volt a moderátor, Kánai Andris (Sfinsider) késése ellenére; a fordító és Csilla, mint a kiadó főszerkesztője, sok érdekességet mesélt a könyvről és az Ad Astra további terveiről. Annyira felbuzdultam, hogy ott helyben meg is vettem a könyvet, amelyet azóta is olvasok (illetve olvasnám, ha lenne rá időm).

Ezt követően a résztvevők laza csoportokra váltak szét; beszélgettem kicsit Huszár Andrissal (Gaines) a fordítás (és a vérfarkasos könyek :)) rejtelmeiről, majd Thrawn admirálissal, Kádár Zsoltival és Zsolti feleségével, Ibolyával a jövő hónapi IG-taliról és más UFÓs dolgokról. Végül nagyjából az SFMagos banda maradt a helyszínen és közösen ökörködtünk még egy-két órát. Végül vendéglátóimmal is sikerült egy jóízűt dumálni, így elég későn sikerült elaludnom…

Szombat (június 9.) – avagy hogyan leszek gourmet

Ha már későn feküdtem, legalább későn is keltem, és közben tőlem szokatlan ötletem támadt: költsünk luxusra! Kitaláltam ugyanis, hogy vendéglátómmal, Tamással és Gáborral (alias acélpatkány), ugyan menjünk már a körúton található New York kávézóba, mert annyira jól néz ki kívülről. Hát belülről is jól nézett ki – és az árai ennek megfelelően is alakultak. Ennek ellenére úgy döntöttem, egyszer élünk, és a fiúkat is meghívva, ott reggeliztünk. Mondhatom, minden mennyei volt, a hely csodaszép (és kicsit csicsás), a pincérek elég profik, magyar meg alig akadt. Hát, ha ebben az ötéves tervben nem is teszek ilyet még egyszer, megérte.

Ezt követően felmentünk a várba és sétáltunk egy nagyot. Természetesen rengeteg turista volt, magyar szót itt se sokat találtunk, de észrevettem egy nagyon aranyos kis napsütötte udvart, amit természetesen a kölcsön-fényképezőgéppel meg is örökítettem. A várból lementünk a Moszkvára (bocs, Széll Kálmán) és egy kicsi pizzériában megebédeltünk. Lehet, én vagyok elszokva a kedvességtől, de teljesen meglepett, hogy mikor már több mint fél órája nem kaptuk meg az ebédünk, a pincérnő odajött elnézést kérni és felajánlott egy-egy ingyen desszertet, amit örömmel elfogadtunk.

Ezt követően szaladtam a Vörösmarty térre, hogy még elkapjuk a többieket. A Galaktika standjánál bőszen osztogatták a tortát, miközben László Zolival dedikáltattam a folyóirat legutóbbi számát (miközben Kersti Kivirüüt meghívott írónő éppen kártyát vetett, ha jól láttam). Ezt és pár könyv megvásárlását követően (köztük olyat is sikerült beszereznem, amit egyáltalán nem terveztem, de a Kalyber Joe alkotója, mint elég friss ismerősöm meggyőzésének nem lehetett ellenállni) az ismerős arcok az Agave kiadónál gyülekeztek, ahol Botond dedikálta Az ember könyve c. új művét (melyet a The Times kritikájával reklámoztak). Beszélgettem Kovács Andival, Lajossal, megismertem Szedlák Ádámot (kelt) és Kádár Tamást, a jó hangulat megteremtésében Kánai Andris ismét elől járt.

7 körül azonban otthagytam az sci-fis bandát, és Tamás barátommal a Magvető pultjához siettünk, ahol Parti Nagy Lajos dedikálta legújabb könyvét, majd este 8-tól borkóstolást tartottak olyan sommelier-k társaságában, mint Eszterházy Péter, Závada Pál, Grecsó Krisztián és az előbb említett Parti Nagy Lajos. A két esemény között még elugrottunk a Vapianóba, ami egy remek kis gyorsétterem és látványkonyha egyben és mindenféle pastákat készítenek el a szemed előtt. Az asztalokhoz járó bazsalikom-bokrok külön elnyerték a tetszésemet. Ezt követően azonban szaladtunk is vissza a Vylyan borokhoz és a neves írókhoz. Ugyan igazi nagy okítás a nemes nedűk terén nem volt, mégis egyedi hangulatot kölcsönzött a műanyagpoharas ivászathoz, hogy általunk is ismeretlen okból Grecsó kétszer is ránk köszönt, Parti Nagy töltötte az első pohár borunk és külön portrék készültek velem és a művészek hátával.

Az iszogatás után a Király utcára siettem, ahol az előző esti beszélgetést folytattuk (némi foci EB-vel és lánybúcsúval). Mivel nagyon elfáradtam, hamar visszamentem a szállásomra, ahol azért még beszélgettünk egy-két órát a nap eseményeiről, így megint jól eltelt az idő.

Vasárnap (június 10.) – minden jónak vége szakad egyszer

Erre a napra már nem terveztünk sokat, gyakorlatilag csak kedvenc jóllakott óvodásom, Varró Dani dedikálására ugrottunk be, majd irány Szeged! Örülök, hogy ilyen sok emberrel összefutottam, remélem, jövőre még többen feljönnek, elvégre remek élmény, plusz csak kapkodja az ember a fejét, hány híres/hírhedt embert (lett légyen az politikus, színész vagy műsorvezető) lehet látni (vagy Bernátzki Lajos esetében lefényképezni). De addig is, már alig van egy hónap és találkozunk Debrecenben!

2012. június 2., szombat

A magyar időutazás anatómiája

Harrison Fawcett (Fonyódi Tibor) Katedrálisa a hazai science fiction (fantasy?) nehezen ismételhető sikertörténete. Kevés olyan könyvet tudok kapásból felsorolni a tematikán belül, amelyet többször, nemhogy háromszor kiadtak és általános elismertségnek örvend az olvasók között. Egy ideje már érdekelt, mi is az oka ennek a szeretetnek, különösen azért, mert a belőle (és Szélesi Sándor York Ketchikan történeteiből) kinőtt Mysterious Universe-galaxis olvastán nem tölt el különösebb lelkesedés. A három kiadás közül az én kezembe a második, féltégla vastagságú gyűjteményes kiadás került, így csak erről tudok nyilatkozni, összehasonlító adataim a többiről nincsenek.

A történet ismertetésétől eltekintenék, hiszen nehezen lehetne röviden és érthetően összefoglalni, különösen úgy, hogy ha az ember nem akarja a többieket megfosztani a meglepetéstől a történet csavarjai kapcsán. Legyen talán csak elég annyi, hogy a Katedrális, az időutazás monopóliumával rendelkező intézmény-monstrum a XXIII. századból egy intervenciós csoportot küld vissza az i. sz. 64. esztendőbe, hogy derítsék ki, ki rendelkezett olyan fegyverrel, amellyel az ügynökség egy műholdját le lehet lőni. Természetesen erre fény derül, de a helyszínre érkező katonáknak mégsem ez jelenti majd a legnagyobb gondot ezen a szokatlanul forró római nyáron.

Mint ebből a rövid ismertetőből is kiderülhet, a történet az időutazás problematikája körül kering, tisztán tudományos-fantasztikus regénynek azonban nem mondanám. Maga az időutazás tudománya, a rendkívül népszerű időparadoxon-témakör csak érintőlegesen jelenik meg a műben, csak amennyire a cselekmény kifejezetten megkívánja – ez persze nem menti meg attól, hogy időnként kifejezetten idegesítően érthetetlen legyen. Sokkal több szerep jut az emberiségen kívüli, fejlett fajoknak és az ő teremtő szerepüknek – egy hívő keresztény, különösen ha elvakult, többször kiálthat blaszfémiát a regény olvastán (és akkor még nem is szóltunk arról, hogy Péter és Pál apostolok is szerepelnek a műben). Ezen lények és az ő teremtő és pusztító munkájuk viszonylag komoly alátámasztást kapott. Ugyanakkor a könyvben szerepe van a mágiának, amely viszont tényleg nem kap lényegi magyarázatot – pedig még csak el sem hangzik Arthur C. Clarke híres idézete a fejlett tudomány és a mágia kapcsolatáról. Ezek a tényezők megnehezítik azt, hogy tematikus kategóriákban gondolkodjunk a regényről, már ha ezt feltétlen meg szeretnénk tenni. De tovább nem akarnám elvenni az irodalmárok kenyerét, nézzük meg kicsit konkrétabban a művet!

Lehet, szigorú leszek, de számomra a Katedrális nem más, mint egy fordulatokban bővelkedő ifjúsági, ezen belül is konkrétabban a fiatal fiúkat megcélzó, írás – ebben a műfajban egyébként kiválóan teljesít. A cselekménye érdekes, izgalmas, vannak benne katonák, harcok, szerelem (de főleg inkább szex), hősök – tinédzserként (bár nem érzem magam közvetlen célcsoportként megszólítva) valószínűleg imádtam volna. Mindezek mellett komoly ismeretterjesztő erővel bír, rengeteg konkrét és részletes információt szolgáltat az ókori Rómáról, az okkultizmusról, démonológiáról és a Bibliáról is, és képes valódi érdeklődést felkelteni az érintett területek iránt. Ugyanakkor a benne található többlettartalom, így a harc filozófiája, a megváltás lélektana a bűn és bűnhődés története nem tudnak komolyabban elgondolkodtatni, pedig ezek a kérdések kétségkívül fel vannak vetve a műben, azonban nem tudnak kellően kibomlani.

Ennek fő okát pedig a karakterekben, és így magában az írói eszközökben találom. Fonyódi tud izgalmas karaktereket is alkotni, ám javuk csak felszínes alak, hiszen érdekességük az élettörténetükből, nem a jellemükből fakad. A legtöbb szereplő csak azért mozgatórugója a történetnek, mert valamit tett a múltban, nem pedig azért, amilyen emberek valójában. A legtöbben csak végigbukdácsolják az eseményeket és próbálnak rájönni az események mögötti rejtett mozgatórugókra, nem pedig tevőlegesen alakítani őket. Különösen akkor szembetűnő ez, mikor a szerző arról beszél, hogy kit, mennyire gondolkodtattak el az események, de ezt csak az író elbeszéléséből tudjuk, mert maguk az alakok nem viselkednek ettől máshogyan.

Persze van olyan, aki igazi lehetőséget kap. A főszereplő John Kerwin egy sablonos, érzelmeit elrejtő kemény katona, azonban mégis megvan a maga drámája és választása, és így átélhetővé válik jelenléte. A Bíboros jobbkezének, Cornelius Handsnek és a római fejvadász Anguisnak is megvannak a maguk nagyszerű pillanatai, nem véletlen, hogy csak az ő vicces jeleneteik, beszólásaik tudtak kacajra fakasztani. Ezek az alakok következetesek önmagukhoz, de képesek változásra és fejlődésre, ettől emelkednek a többiek fölé. Más szereplők azonban semmilyen jellemfejlődést nem tudnak felmutatni, hiába történnek velük dolgok, mégsem érdekel a sorsuk.

Különösen igaz ez a nőkre, egy épkézláb lány nem sétált be a sztoriba, akit egy kicsit is hús-vér embernek tudnék mondani. A legtöbben csak hisztiztek, különböző nemű, fajú, korú lényekkel bújtak ágyba és a cselekmény bizonyos pontjain mondtak érdekes dolgokat, de nőként nem tudott meghatni a sorsuk, nem tudtam közösséget vállalni velük. Talán az egy Palmyrával tudnék kivételt tenni: a történet elején egy végletesen unalmas ördögi nőszemélynek tartottam, de a pokolban való leszállása és kiemelkedése – megtérése – folytán mégis emberivé vált – a Vatikán akár az új Mária Magdolnaként ünnepelhetné.

Be kell vallanom, magában a regény szerkezetében is komoly változásokat követelnék, ha abban a helyzetben lehetnék. Rögtön a regény harmadánál lévő, a kiképzésen és a pompeji szcénában elhelyezett szenvelgő részeket kapásból dobnám a kukába. Mérhetetlenül unalmas és lehet, hogy a cselekmény szempontjából elhangzik itt pár fontos információ, azonban teljesen alkalmatlan arra, hogy a szereplők közötti viszonyrendszereket ábrázolja, illetve, hogy közelebb hozza őket hozzánk. A legtöbben itt idegesítően következetlenek és a való életben valószínűleg habozás nélkül megpofoznám őket. Ezen kívül nyilvánvaló, hogy egy közel 1000 oldalas regénynek nem lehet minden szava arany. Azonban alapvetően nem túlírt, hanem feszes szerkezetű műről van szó, az esetleges hosszasabb bemutatások közelebb hozzák hozzánk a miliőt, a kort és az életérzést és fenntartják az érdeklődést. Azokat a sejtető mondatokat pedig, amely szerint „hőseink még nem tudták, hogy mi vár rájuk”, szívem szerint minden íróval elfelejtetném (ami jól állt Lovecraftnak az 1900-as évek elején, az a 21. században már nem mutat olyan jól).

Magáról a kiadásról is jókat mondhatok, néhány kisebb hibája volt csak (pl. a több helyen elrontott lábjegyzetelés), de a műélvezetet nem rontotta. Külön piros pont jár Vass Richárd remek borítóképének.

Lehet kedvelni és lehet gyűlölni a Katedrálist, hatása azonban letagadhatatlan. Biztos vagyok benne, hogy meseszövése sok új rajongót szerzett a zsánernek, bár persze az nyilván kétséges, hogy ezek az olvasók maradtak-e az ilyen jellegű kalandregényeknél, vagy mertek ezek után továbblépni. Mindenesetre én megszerettem a regényt és megszerettem alkotóját (akivel egy egész friss interjú olvasható az ekultúrán), mert a témák iránti érezhető rajongásból képes volt egy ilyen vaskos, ámde szórakoztató regényt megírni. Élmény volt elolvasni, de hogy még egyszer kezembe veszem-e ebben az életben, az nem biztos.

Megjegyzés: Köszönet a szerzőnek, amiért közvetett érdeklődésre elárulta az "evolvens" jelentését - nagy segítséget nyújtott a megértéshez.

2012. március 4., vasárnap

Antal József – Vénuszlakók-ciklus

Bevallom, Antal József munkásságának ismerete nálam főleg a Justitiára terjed ki, melyről ezen blogon értekeztem is. Talán novellái közül forgattam párat, valamint rendszeresen szórakoztat saját internetes naplójával, amelyet általában nagy somolygások közepette olvasok. A Galaktika 263-as számában olvasható Vénuszlakók – Botany Bay c. novellája vett rá arra, hogy megismerkedjen a „ciklus” korábbi részeivel is.

Hangulatosra sikerült a művek felütése: mind Orson Scott Card, mind Márai idézetei telitalálatok. Különösen ez utóbbi alkotó gondolata fogott meg és egyúttal előrevetíti azt a nagy és magasztos célt, amelyért a tárgyalt művek megszülettek. Az lehetett az alapfelvetés, hogy mutassuk be, mire gondolhatnak azok, akik megszelídítenek egy eddig megműveletlen tájat. Dicséretes az igyekezet, de a megvalósítás kicsit felemásra sikerült.

Első problémám az, hogy miért kellett az egész történetet a Vénuszra helyezni? Ezek a művek ugyanis egyáltalán nem sci-fik. Naprendszerünk második bolygója csak egy romantikus hátteret ad az elbeszélésnek, de semmi tudományos plusz nincs benne, ami indokolja azt, hogy ebben a zsánerben szerepeljen. Ugyanúgy játszódhatna a Földön, Amerika betelepítésénél vagy bármely olyan korban, amikor jelentős tömegű ember került addig ismeretlen területre. Persze, nagyon hangulatos, hogy egy ír család játssza a főszerepet, de ez megint csak a régmúlt korok párhuzamát erősíti, és nem mutat előre a jövőbe.

A második problémám a novellák szerkezetével van: miért kellett keverni az idősíkokat? Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de ha valaki nem egy Quentin Tarantinóhoz vagy Christopher Nolanhez mérhető zseni, akkor az ilyen időkavarást általában csak az általános ötlettelenség elleplezésére szokták használni. És bevallom, itt sem látom okát ennek. Az írásoknak sokkal nagyobb erejük lehetne, ha nem azon kellene folyamatosan gondolkodni, hogy most mikor is vagyunk tulajdonképpen. Volt olyan novella, ahol többszöri átolvasás után sem tudtam eldönteni, mi is volt a pontos sorrend. Különösen azért volt zavaró, mert alapvetően egyszerű, emberi történeteket mesélnek el, ami egyáltalán nem indokolja ezt az elbeszélési módot, és nem is tesz hozzá semmi többletet. Hacsak azt nem, hogy egyes epizódok hibáit próbálja elfedni.

Holott alapvetően tetszettek nekem a történetek. Az író stílusa gördülékeny, volt hangulata a legtöbb novellának, elringatott az elbeszélés. Különösen az első epizódok egyszerűsége volt kedves nekem. Ugyanakkor éppen ez az egyszerűség nem indokolja azt, hogy miért kellett a novellákat megírni. Mint ahogy sokat leírták előttem: véges számú történet van, csak azokat lehet sokféleképpen elbeszélni. Csak nem látom, mitől más ez az elbeszélés, mint a rengeteg egyéb pionírtörténet a világirodalom históriájában (különösen ha azt nézzük, hogy Bradbury milyen jól megírta a kolonizációt a Marsbéli krónikákban, csak hogy a tematikánál maradjunk).

Többen kritizálták a gyarmati társaság démonizálását is. Az egész ciklust elolvasva érthetővé vált a földiek szándéka és motivációja, amivel az ábrázolt törékeny status quo-t és a saját bolygójukat óvni próbálták. Azonban az nem volt elegendő, ahogyan ezt a „társaságot” az író bemutatta: egyes történetekben nem szerepeltette, és így nem kapott elég súlyt ahhoz, hogy valóban olyan negatív szereplőként tekintsünk rá, ami valóban megérdemli figyelmünket. Hiányoztak azok az alakok is, akik a földiek képviseletében eljárva fenntarthatták volna a konfliktussal kapcsolatos valódi feszültséget. Hozhatnám példának a film világából az Alien-sorozatot, ahol a mindenható, arctalan társaságot kézzel fogható, fenyegető és néha kisszerű, de jelentékeny figurák képviselték, akik valóban meg tudták jeleníteni a profit hatalmát. A ciklusban felbukkanó pár gyarmati képviselő azonban ezt a feladatot nem tudta betölteni, így a földiek szerepe inkább súlytalanná vált.

Az általánosságok után nézzük most az egyes novellákat.

A kutya c. rész azt a folyamatot kívánja ábrázolni, amelynek során hőseink eldöntik, miért is költöznek egy idegen bolygóra. Nagyon keveslem benne azonban a motivációk bemutatását. Sokkal többet tett volna hozzá a történethez, ha mind a Föld, mind a szereplők jellemét kicsit jobban bemutatja a szerző. Különösen olcsó megoldásnak tartom, hogy a liftbeli incidenssel ad ürügyet a költözéshez – bár azt nem vitathatom, hogy ezzel remek alapot szolgáltatott a feleség későbbi pálfordulásához, de ezt a további novellákban fel lehetett és szerintem kellett volna használni. Ugyanakkor a bolygóra való leszállás jelenete véleményem szerint felesleges, és a beszervezés részt is jobban a főhős szemszögéből kellett volna bemutatni, hogy érthetőbbé váljon a történet.

A vándormechanikus legnagyobb hibájának azt tartom, hogy nem sikerült megszerettetnie velem a főhősnő, a feleség alakját. A novellából nem ismerhetjük meg részletesen azokat az okokat, melyek a meneküléshez vezettek, sajnos inkább csak egy hisztérikus asszony felelőtlen, mániákus cselekedeteinek mementójaként működik. Pedig érzem, hogy a szerző az első novellával együtt be akarta mutatni, hogy Helen számára a Vénuszra utazás alapvetően hibás döntés volt, de nem értem, hogy a kétségbeesett szabadságvágy (ha egyáltalán nevezhetjük annak) miért írta felül a lányához való anyai ragaszkodását – még az új gyermek érkezésének függvényében sem. Ehhez sokkal jobban fel kellett volna tárni az ok-okozati viszonyokat, hogy ténylegesen átélhető legyen az ábrázolni vágyott probléma.

A városban alapvetően hálás történet, hiszen egy gyerek és egy kutya megmenekülésének lehetünk tanúi, ennek – ha cinikus akarnék lenni – az Akadémia mindig örül. Patricia érdekes karakter, talán még a felnőtteknél is érdekesebb, így élveztem az ő kalandjait olvasni. Viszont itt nagyon zavaró volt a jelenetek tördeltsége, mivel ezzel nem feszültséget adott a sztorinak, hanem csak felesleges bosszúságot az olvasónak (különösen igaz ez arra a részre, amikor egy felnőtt támadja meg a lányt). Bosszúság az is, hogy az élmények látszólag semmi maradandó nyomot nem hagynak a lányban, ami azért még ebben a korban is elvárható lenne.

Az Egyedülben talán legfájóbb a klisék használata: az apának feltétlen alkoholistának kell lennie és meg kell ütnie a lányát, mikor kiderül, hogy az elvált felesége életet adott a gyerekének. Még ha írekről van szó, ez akkor sem lehet mindig így. De megfogott az, ahogy a táj megművelését belevonta az elbeszélésbe az alkotó, különösen amiatt, mert az én őseim is földművesek voltak. A történet elbeszélésénél itt is nagyon zavaró volt a jelenetek törése: konkrétan itt nem tudtam melyik rész melyiket követi.

Az Arbeh ismét a földművelés nehézségeivel és az ismeretlen természeti veszélyekkel foglalkozik, számomra felettébb unalmasan. A suta lánykérés képei közé beékelődtek a sáskák, mint a földiek újabb fenyegetései. A szerző elkezd élni a „deus ex machina” kétségkívül kényelmes, ám nem feltétlen jó lehetőségével: a főhős érdekes módon éppen a sáskákból írta szakdolgozatát, valamint éppen megkeresi őt egy titokzatos informátor olyan adatokkal, amiket felhasználhat a földiek ellen. Minő véletlen. Nagyon zavaró és felesleges volt az afganisztáni jelenet, hiszen megint semmit nem adott hozzá az összképhez és hangulatosnak sem nevezném.

A politikus egy teljesen kiszámítható kis történetet mond el, aminek csavarja csak a ma született csecsemőt lepné meg – ennél érdekesebb történeteket hallok néha a közszolgálat alsóbb fokán tanyázó ismerősöktől, holott itt egy bolygó sorsa lenne a tét. A szerző feleslegesen időzik el a család bemutatásánál, ettől sajnos nem lett átélhetőbb az a látszólagos kockázat, amit főhősünk vállalt. Fény derül az előbb említett titkos informátor személyére, de a miértjeire nem, ami felettébb zavaró. Bevezet egy állandóvá váló mellékszereplőt is, akinek motivációit azonban nem fejti ki, így a karakterhez való viszonyulást sem könnyíti meg.

A földlakót élveztem talán legjobban olvasás közben. Volt benne jó néhány megkapó pillanat, bár zömében itt is sajnos a klisék domináltak. A legnagyobb hibája, hogy nem sikerült megkedveltetnie a feleség alakját, habár neki kellene elvinnie a hátán a történetet. A karakter túl önző és sok tekintetben felszínes ahhoz, hogy átéljük tragédiáját. Különösen igaz ez a fiával való kapcsolatára, amely alig került bemutatásra, ezért a végkimenetel indokainál sem tudtam figyelembe venni. A novella így jobban hasonlított egy mániákus őrült monológjára, semmint egy tragikus emberi sorsra.

Az Idill nem váltja be a címében foglaltakat. Főhősünk lányának, Patriciának a sorsa ugyanis nem éppen kellemes, se nem túl eredeti. Érdekes, hogy sem a korábbi novellában bemutatott gyerekkori traumának, sem az őt felnevelő édesapának egyaránt semmi hatása nincs a személyiségére. És hiába próbálja a szerző függetlennek bemutatni hősnőnket, még mindig inkább a férfiaktól függ (és ezt most nem feministaként mondom). Egyébként megjegyzem, meglehetősen hihetetlen, hogy egy civilizálatlan, kemény munkavégzésre kényszerítő bolygón élő emberek második generációja ne lenne képes megvédeni, akár erőszak árán az otthonát és csak két ember van, aki erre felhasználható. Éppen a szikár körülmények és a telepeslogika indokolná azt, hogy foggal-körömmel küzdjenek, de hogy itt mindenki pacifista legyen és senki ne változzon a mostoha körülmények és az eltelt negyed század ellenére…

A Botany Bay-ben első olvasására az zavart meg, hogy honnan a fenéből jut eszében főhősünknek, hogy a betelepített emberek bűnözők? Az egész ciklus elolvasva kaptam valamiféle homályos magyarázatot, de azért ennél több társadalmi bemutatást megért volna a probléma. Viszont az egész ismeretében felettébb idegesítő a bevezetett titkos „informátor”, hiszen pont egy ilyen öntudatra ébredt (de persze ez is csak feltételezés, mert semmi konkrétumot nem tudunk meg) entitás adhatna igazi sci-fi ízt a történetnek, de ez a lehetőség kihasználatlanul marad. Izgalmasak ugyan a harctéri jelenetek, de az előzmények bemutatásában lévő törések megint csak feleslegesek és a „nagy megvilágosodás” pillanatai kifejezetten giccsesek. Nem könnyeztem meg Sean O’Meanney-t, ez biztos.

Antal József egy nagyívű történetet próbál felrajzolni a Vénusz betelepítéséről, hétköznapi emberek szemén keresztül. A Márai-idézetet azonban mégsem tudja tartalommal megtölteni. Hiába az alapvetően gördülékeny, de néha túl magasztos történetvezetés, a néhány jól elkapott mellékszereplő, ha a főhősökkel nem tudunk azonosulni. Társadalmi változásokról pedig nem lehet úgy beszélni, hogy nem ábrázoljuk őket. Az így kapott történetek sci-finek nem mondhatóak, másnak pedig túl elcsépeltek. Túl sokszor láttuk már ezt a történetet, csak ennél jobb formában. Nem tudom, tovább akarja-e gördíteni a szerző a cselekményt; talán a másodgenerációs vénusziak története jobb lesz.

2012. február 12., vasárnap

Szélesi Sándor – Szörnyeteg a hajtóműben

Nehéz egy olyan műről írni, ami annyira a viták kereszttűzében állt, mint Szélesi Sándor Zsoldos-díjas alkotása. Különösen akkor, ha egy olyan ember lesújtó véleményét ismerem az alkotásról, akinek az ízlése az enyémhez általában oly közel áll. Nehéz objektívnek maradni, de azért megpróbáltam, ha nem is teljes sikerrel.

Habár a végkövetkeztetést nem szokták a cikk elejére tenni, azért annyit muszáj leírnom: a Szörnyeteg a hajtóműben nem jó írás. Hiába érdekes és gyakorlatilag mindig aktuális témaválasztása, nem sikerült igazán emlékezetesre a megvalósítása. Szereplőivel csak ritkán tudtam együtt érezni, sok alak teljesen felesleges a történetben, a gondolatok megfogalmazása pedig fals, sokszor hiteltelen. Emellett a mű rettenetesen túlírt, számos történetszál nyugodtan mehetett volna a kukába. A legnagyobb probléma, hogy nem hatásos – pedig egy drámai történet nem áll meg igazi hatáskeltés nélkül. Hiába értem a történetet, hiába tudom (de legalábbis sejtem), mit akart elmondani az emberi képmutatásról, az emberiség bűneiről és sorsáról, a mű nem hat meg. De lássuk bővebben.

A kisregénnyel kapcsolatos egyik lényegi kérdés sok fórumon az volt, vajon sci-fi-e egyáltalán? Ezen a felvetésen én is sokat gondolkodtam, de nem sikerült megnyugtató választ lelnem. A saját fogalmaim szerint a sci-fi az, amikor a tudományos felvetések nélkül nem működik a fikciós rész, azaz a történetbe olyan mélyen be van ágyazva egy tudományos probléma, hogy anélkül az egész nem működik. A Szörnyeteg a hajtóműben alaptémája egy ősi történet: a gyermekek feláldozása a „nagyobb jóért”, egy ember halála a közösség életben maradásáért. Ez a végsőkig leegyszerűsített történetmag önmagában nem tartozik a tudományos-fantasztikum körébe. Ha azt vizsgáljuk, hogy a sztori szerint a főhős, Nathan Evans a saját klónjait áldozza fel bűnbánatában, ezen motívum önmagában, ebben a formában nem ábrázolható természetesen más tematikában. De a bűntudat ábrázolásához nem is szükséges az, hogy ebben a formában ábrázoljuk, így maga a történet minden további magyarázat nélkül értelmezhető a tudományos rész nélkül, így semmiképpen nem mondanám igazi SF-nek, inkább csak tudományos tartalmú parabolának.

Az író komoly erkölcsi kérdést/kérdéseket kívánt körbejárni művében, de mintha nem találná, melyiket emelje ki közülük, viszont olyan kérdéseket, amelyek valóban a tudományos-fantasztikus körébe tartoznak, kihagy a vizsgálódás köréből. A legfontosabb témájának az emberi képmutatást éreztem: joga van-e a többségnek megvetnie a kisebbséget azért, mert olyan dolgot tesz, amelyre a többség erkölcsi okokból nem képes, különösen úgy, hogy az egész közösség életben maradása a kisebbség tettén múlik. Ugyanakkor vizsgálja az egyén áldozatát, hogyan éli meg ezt a feladatot az, akire rábízták, különösen úgy, hogy a saját sorsából fakadó bűntudat is vele tart a végrehajtás során. És ezt a két alapproblémát összekapcsolja az egész emberiség sorsán végighúzódó áldozatok és döntések sorával, és gyakorlatilag az emberiség sorsának, bűnének tartja ezt a képmutatást, amellyel sosem tud szembenézni.

Aki figyelmesen elolvassa ezeket a felvetéseket, megállapíthatja, hogy már egy is igen kemény, nemhogy három. Ezek az erkölcsi kérdések túlterhelik magát a művet: a szerző mindhárommal foglalkozni akar, de mint tudjuk, aki sokat markol, keveset fog… Egyik kérdés kibontása sem sikerül ugyanis megfelelően. A társadalom képmutatásának bemutatása túl esetleges, nem éreztem, hogy elég figyelmet szentel neki. Magát a hajót, a hajó társadalmát nem mutatja be átélhetően, a bemutatott alakok közül egyedül a kapitány emlékezetes, de ő pont nem a társadalom felszínességét, hanem a hatalom felelősségét mutatja be, így a probléma megoldása szempontjából nem bír jelentős szereppel. Pont amiatt, hogy nem mutatja be a hajón élőket, a történet végkimenetele sem lehet katartikus. Bár ehhez hozzátartozik az is, hogy a főhős alakja sem jó.

Nathan Evans és az ő bűntudattal terhelt sorsa is túl sok: nem elegendő az, hogy egy emberfeletti munkát végez, ami egy egészséges ember teherbírásának is sok lenne, az ő sorsa még múltbeli tragédiával is terhelt: helyette annak idején a testvére került feláldozásra a szörnyetegnek. Ugyan maga ez a cselekményszál alátámasztja, hogy miért végzi ezt a munkát, de ugyanakkor hitelteleníti is: egy űrhajón, ahol éppen az összezártság miatt mindennél fontosabb, hogy szellemileg egészségesek maradjanak az emberek, ki engedi meg azt, hogy Nathan ezt a feladatot ellássa ilyen előzmények után? Bármely pszichológus a főhős katatóniáját, a valóságtól való eltávolodását látva a közösség biztonsága érdekében más személyt rendelne ki. Ha az egész a közösségről szól, az emberiség fennmaradásáról, képmutatás ide vagy oda, ezt meg kellene lépni.

A harmadik kérdéskör, az emberiség bűnös sorsa ismét csak elegendő témája lenne egy egész regénynek vagy regényciklusnak. Egyúttal ez az a téma, amit teljesen feleslegesnek érzek: az erkölcsi tanmese bőven érthető lenne anélkül is, hogy az összemberiséget belevennénk a buliba, és attól nem lenne kevesebb. Ezen mondanivaló alátámasztásául használt rendkívül sokrétű vallási szimbólumrendszer öncélúvá válik, csakúgy, mint az E/1-es elbeszélőt alkalmazó kerettörténet: a keresztény, valamint görög és perzsa motívumok alkalmazása megint csak túlterheli a történetet, amellett belevisz teljesen felesleges magasztosságot is. Az emberi lépték lehet ugyanúgy elegendő az emberiség sorsának bemutatására, nem kell felesleges többletjelentésekkel megterhelni a történetet. Önmagában az a tény, hogy a hajó célja az emberiség továbbvitele egy új bolygóra, igazolja a többletjelentést, nem kell megtámogatni. Amellett ezek a képek a mű didaktikusságát (amelyről később szólok) is tovább erősítik.

Ami a témaválasztás fentiekben ismertetett „sokszínűségéből” és megvalósításából kitűnő legfontosabb gondja az írásnak, az a zavarossága: a kisregény nem bírja el ezt a három, közel egyenrangú, hatalmas kérdéskört, gyakorlatilag megfullad a problémák tengerében, egyiket sem tudja megfelelően kibontani és következetesen végigvinni. Tudom, ezt már írtam, de egyszerűen nem tudom elégszer hangsúlyozni, mivel szerintem itt bukik meg az egész történet. Ugyanakkor olyan ziccereket hagy ki, mint a klónok élete – valóban élnek-e és ha igen, feláldozásuk mennyivel elfogadhatóbb, mint a gyermekeké. Ugyan ez sem egy forradalmi téma (tegyük hozzá, hogy a kisregény alaptémáit is megírták már számos helyen), de magához az SF-zsánerhez közelebb hozná. Ha az író csak egy problémát vett volna, melyet tűzön-vízen át végigvisz, és nem terheli meg felesleges sallangokkal, egy sokkal élvezhetőbb művet kaphattunk volna.

A következő nagy problémám a művel a korábban említett didaktikussága: úgy érzem, mindent a számba akar rágni. Hogy mit gondoljak a Mithras lakóiról, Nathanról, az emberiség sorsáról, az életről, a világmindenségről meg mindenről. Ez teszi a művet igazán anakronisztikussá, amitől nem illik ebbe a korba. Lehet, hogy az én bűnöm, de a posztmodern gyermeke vagyok, aki szeret magától rájönni arra, mit akar neki az író mondani, anélkül, hogy ebben külön segítenének nekem. Az ilyen mondatok, mint az „És én a bűnüket testesítem meg. Azt a bűnt, amikor önnön vérüket gyilkolták meg.” (Galaktika 247, 22. old.) vagy az „Ismét egy jel, hogy valami végzetesen megváltozott a csillaghajó fedélzetén” (Galaktika 248, 11. old.), mind-mind meg akarják magyarázni, mi történik, meg akarják mondani, hogy az olvasó hogyan gondolkodjon az eseményekről, pedig erre semmi szükség nincs. Az eseményeknek önmagukban kellene megmagyarázniuk azokat a változásokat, amelyek a cselekedetek hatására bekövetkeznek, nem kell túlmagyarázni őket. És ebben az a legszebb, hogy Szélesi van annyira jó író, hogy érezzük, mit akar elmondani az egyes eseményekkel, de ezek szerint ő nem érzi ezt.

Innen ered a következő kérdéskör, ami már inkább formai probléma: a túlírtság. Egyszerűen túl sok felesleges mondat és szereplő van a történetben. Komplett cselekményszálakat lehetne kidobni, illetve átfogalmazni úgy, hogy a belső mag érintetlen maradna. Ilyen felesleges szereplő pl. Erik Karman felesége, a 29. fejezet megoldható lett volna a kapitány belső monológjával, mivel a feleség bemutatása semmi pluszt nem adott az ő alakjához. Úgyszintén a legénységben lévő feszültség bemutatására szánt 22. fejezet sem ad akkora pluszt, amit rövidebben nem lehetett volna bemutatni. Számtalan felesleges párbeszéd van, olyan mondatok, ami megint csak a cselekmények magyarázatául szolgálnak. Számtalan párbeszédet ugyanakkor falsnak is találtam: van, ami szimplán hiteltelen volt, míg néhányat tudod, hogy gondolnak emberek (én is néha), de hogy egy beszélgetés során kimondaná-e, az kétséges. Önmagában a szörny megszólalását is a felesleges jelenetek közé sorolom, mert a cselekmény szempontjából semmi jelentősége nincs, viszont legalább hatásos és jó volt olvasni.

Mert vannak azért olyan részek, amiket élveztem: nagyon tetszettek a Nathan menekülését követő fejezetek, amik szépen bemutatták, hogyan változhat meg az ember személyisége, ha visszatér az életbe. De sajnos ennyi még számomra is kevés a főhős üdvösségéhez, különösen, hogy a korábbi fejezetek rideg sterilsége teljesen lehetetlenné tette az együttérzést. Különösen bántó volt az egyes fejezetekben, hogy néha bekezdésenként változott az elbeszélés nézőpontja. Nem igazán olvasóbarát megoldás, de az elbeszélés ritmusa sem indokolja. Ugyan egyes méltatói szerint a Szörnyeteg a hajtóműben akár szépirodalmi alkotásnak is tekinthető, de pont ezek a formai hibák teszik lehetetlenné, hogy ekként tekintsünk az alkotásra.

Talán amit legszomorúbbnak tartok, az az, hogy ennyi indokolás után sem látok tisztábban a művel kapcsolatban: az elbeszélés zavarossága majdhogynem lehetetlenné teszi az értelmezést. Holott több történetre elegendő muníció van Szélesi Sándor művében és egy körülhatároltabb, szikárabb témaválasztással nagyon könnyen lehetne belőle emlékezetesebbet alkotni. De mit is mondott Stuart Mária a lefejezése előtt? Amíg élek, remélek.

És egy kép, ami ugyan nagyon gonosz, de nekem nagyon tetszett: