Töretlenül hiszek a Szegedi Nemzeti Színházban. Immár lassan hét éve, szinte minden évben elmegyek; volt, hogy bérletesként, volt, hogy csak jeggyel. Idén úgy döntöttünk, hogy bérletesek leszünk, ám várakozásainkat az eddigi előadások nem igazolták. Az operatársulat nem igazán erős, így a Bohémélet felemás érzéseket hagyott bennem, míg a Csongor és Tünde előadást a főszereplők vontatott jelenléte tette majdnem élvezhetetlenné. Ezért bíztam nagyon az Aranycsapatban – Szegeden mindig jól sikerültek a könnyed, zenés darabok színrevitelei. Hála égnek, most nem kellett csalatkoznom.
Az Aranycsapat a Tasnádi-Fenyő alkotópáros darabja; ők alkották meg a Made in Hungáriát is. Ugyan ez utóbbi alkotást nem láttam, de gondolom, körülbelül azonos paraméterekkel dolgoztak: nosztalgiahangulat, régi ruhák, régi, pörgős zenék, az ötvenes évek korhangulatának óvatos becsempészése.
Igazi történetről a darab esetében nem is beszélhetünk: a tánc- és dalbetétek között rövid részletekben kibomlik a Népstadionban ülő három öreg visszaemlékezéseiből a fiatal Stopli, Angyal Gyuri és Winkler Zsófi története az Aranycsapat legendás meccseivel párhuzamosan. A vidám, fiatalos görcsökkel teli mindennapokba persze beleavatkozik a politika, ami a jelenig ható következményekkel jár. Nem a komoly, részletes jellemábrázolás teszi emlékezetessé a szerelemmel, focival és rock’n’roll-lal fűszerezett sztorit, inkább csak felvázolt alakokat kapunk, akik a darab szűk kereteinek mégis tökéletesen megfelelnek. Igen, Fenyő Miklós kb. így képzeli el az ötvenes éveket.
Annyit viszont hozzátennék, hogy a jelenben játszódó jelenetek igazi telitalálatok! Persze ehhez a három öregúr jelenléte is jelentősen hozzátesz, de a magyar ember focihoz való hozzáállását kiválóan példázza: a régi, legendás kor állandó felidézése a balszerencsék emlegetése mellett, és a mai reménytelenség és a fiatal huligánok egyaránt pontosan ábrázolják a hazai futballéletet.
Nem is a történet miatt érdemes megnézni, hanem az előadásért! Ismert melódiák, lendületes koreográfia, remek táncosok… Külön kiemelném a színpadképet, ami mint mindig, most is remekül használja ki a mozgó színpad adottságait és kiválóan megerősíti az éppen zajló jelenet történéseit.
A fiatal színészek nincsenek könnyű helyzetben: énekelnek, táncolnak, szaladgálnak a színpadon és a vékonyan felvázolt jellemeket próbálják életre kelteni, nem mindig teljes sikerrel. Pataki Ferenc öreg rókának számít már Szegeden és kisujjból hozza a laza, nőcsábász Angyal Gyurit, mellette Barnák László Stoplija halovány marad – persze, a rendes fiúk sosem annyira érdekesek. Erdélyi Tímea (sokan a Barátok közt első Tildájaként ismerhetik) számomra kellemes meglepetés: ugyan nem tökéletes, de az énekhangja erős, és tud beszélni, ami sajnos ritka manapság a színészeknél. Érdemes megemlítenem az idősebb korosztályt: Szilágyi Annamária szintén rutinból, de élettel telin ábrázolja a fiatal fiúk vágyaként megjelenített Ollállá-hölgyet, de leginkább az Ádám Tamás-Székhelyi József-Rácz Tibor – trió érdemel említést: a három futballdrukker öregúr végtelenül jók, hitelesek és emberiek.
Nagyon örültem, hogy végre egy olyan előadást láttam Szegeden, amivel maradéktalanul elégedett voltam, és a végén nem csak félszívvel tapsoltam. Az évadnak hamarosan vége, még két előadás van hátra, remélem, azok is tartani tudják ezt a színvonalat, és így összességében egy remek évet zárhatunk. Persze, akármi lesz, ha jövőre érdekes darabok lesznek a repertoáron, mindenképpen megyek, hiszen színház az kell!
Az Aranycsapat a Tasnádi-Fenyő alkotópáros darabja; ők alkották meg a Made in Hungáriát is. Ugyan ez utóbbi alkotást nem láttam, de gondolom, körülbelül azonos paraméterekkel dolgoztak: nosztalgiahangulat, régi ruhák, régi, pörgős zenék, az ötvenes évek korhangulatának óvatos becsempészése.
Igazi történetről a darab esetében nem is beszélhetünk: a tánc- és dalbetétek között rövid részletekben kibomlik a Népstadionban ülő három öreg visszaemlékezéseiből a fiatal Stopli, Angyal Gyuri és Winkler Zsófi története az Aranycsapat legendás meccseivel párhuzamosan. A vidám, fiatalos görcsökkel teli mindennapokba persze beleavatkozik a politika, ami a jelenig ható következményekkel jár. Nem a komoly, részletes jellemábrázolás teszi emlékezetessé a szerelemmel, focival és rock’n’roll-lal fűszerezett sztorit, inkább csak felvázolt alakokat kapunk, akik a darab szűk kereteinek mégis tökéletesen megfelelnek. Igen, Fenyő Miklós kb. így képzeli el az ötvenes éveket.
Annyit viszont hozzátennék, hogy a jelenben játszódó jelenetek igazi telitalálatok! Persze ehhez a három öregúr jelenléte is jelentősen hozzátesz, de a magyar ember focihoz való hozzáállását kiválóan példázza: a régi, legendás kor állandó felidézése a balszerencsék emlegetése mellett, és a mai reménytelenség és a fiatal huligánok egyaránt pontosan ábrázolják a hazai futballéletet.
Nem is a történet miatt érdemes megnézni, hanem az előadásért! Ismert melódiák, lendületes koreográfia, remek táncosok… Külön kiemelném a színpadképet, ami mint mindig, most is remekül használja ki a mozgó színpad adottságait és kiválóan megerősíti az éppen zajló jelenet történéseit.
A fiatal színészek nincsenek könnyű helyzetben: énekelnek, táncolnak, szaladgálnak a színpadon és a vékonyan felvázolt jellemeket próbálják életre kelteni, nem mindig teljes sikerrel. Pataki Ferenc öreg rókának számít már Szegeden és kisujjból hozza a laza, nőcsábász Angyal Gyurit, mellette Barnák László Stoplija halovány marad – persze, a rendes fiúk sosem annyira érdekesek. Erdélyi Tímea (sokan a Barátok közt első Tildájaként ismerhetik) számomra kellemes meglepetés: ugyan nem tökéletes, de az énekhangja erős, és tud beszélni, ami sajnos ritka manapság a színészeknél. Érdemes megemlítenem az idősebb korosztályt: Szilágyi Annamária szintén rutinból, de élettel telin ábrázolja a fiatal fiúk vágyaként megjelenített Ollállá-hölgyet, de leginkább az Ádám Tamás-Székhelyi József-Rácz Tibor – trió érdemel említést: a három futballdrukker öregúr végtelenül jók, hitelesek és emberiek.
Nagyon örültem, hogy végre egy olyan előadást láttam Szegeden, amivel maradéktalanul elégedett voltam, és a végén nem csak félszívvel tapsoltam. Az évadnak hamarosan vége, még két előadás van hátra, remélem, azok is tartani tudják ezt a színvonalat, és így összességében egy remek évet zárhatunk. Persze, akármi lesz, ha jövőre érdekes darabok lesznek a repertoáron, mindenképpen megyek, hiszen színház az kell!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése