2010. március 14., vasárnap

Magyarország – NSZK 4:3; Bern, 1954


Töretlenül hiszek a Szegedi Nemzeti Színházban. Immár lassan hét éve, szinte minden évben elmegyek; volt, hogy bérletesként, volt, hogy csak jeggyel. Idén úgy döntöttünk, hogy bérletesek leszünk, ám várakozásainkat az eddigi előadások nem igazolták. Az operatársulat nem igazán erős, így a Bohémélet felemás érzéseket hagyott bennem, míg a Csongor és Tünde előadást a főszereplők vontatott jelenléte tette majdnem élvezhetetlenné. Ezért bíztam nagyon az Aranycsapatban – Szegeden mindig jól sikerültek a könnyed, zenés darabok színrevitelei. Hála égnek, most nem kellett csalatkoznom.

Az Aranycsapat a Tasnádi-Fenyő alkotópáros darabja; ők alkották meg a Made in Hungáriát is. Ugyan ez utóbbi alkotást nem láttam, de gondolom, körülbelül azonos paraméterekkel dolgoztak: nosztalgiahangulat, régi ruhák, régi, pörgős zenék, az ötvenes évek korhangulatának óvatos becsempészése.

Igazi történetről a darab esetében nem is beszélhetünk: a tánc- és dalbetétek között rövid részletekben kibomlik a Népstadionban ülő három öreg visszaemlékezéseiből a fiatal Stopli, Angyal Gyuri és Winkler Zsófi története az Aranycsapat legendás meccseivel párhuzamosan. A vidám, fiatalos görcsökkel teli mindennapokba persze beleavatkozik a politika, ami a jelenig ható következményekkel jár. Nem a komoly, részletes jellemábrázolás teszi emlékezetessé a szerelemmel, focival és rock’n’roll-lal fűszerezett sztorit, inkább csak felvázolt alakokat kapunk, akik a darab szűk kereteinek mégis tökéletesen megfelelnek. Igen, Fenyő Miklós kb. így képzeli el az ötvenes éveket.

Annyit viszont hozzátennék, hogy a jelenben játszódó jelenetek igazi telitalálatok! Persze ehhez a három öregúr jelenléte is jelentősen hozzátesz, de a magyar ember focihoz való hozzáállását kiválóan példázza: a régi, legendás kor állandó felidézése a balszerencsék emlegetése mellett, és a mai reménytelenség és a fiatal huligánok egyaránt pontosan ábrázolják a hazai futballéletet.

Nem is a történet miatt érdemes megnézni, hanem az előadásért! Ismert melódiák, lendületes koreográfia, remek táncosok… Külön kiemelném a színpadképet, ami mint mindig, most is remekül használja ki a mozgó színpad adottságait és kiválóan megerősíti az éppen zajló jelenet történéseit.

A fiatal színészek nincsenek könnyű helyzetben: énekelnek, táncolnak, szaladgálnak a színpadon és a vékonyan felvázolt jellemeket próbálják életre kelteni, nem mindig teljes sikerrel. Pataki Ferenc öreg rókának számít már Szegeden és kisujjból hozza a laza, nőcsábász Angyal Gyurit, mellette Barnák László Stoplija halovány marad – persze, a rendes fiúk sosem annyira érdekesek. Erdélyi Tímea (sokan a Barátok közt első Tildájaként ismerhetik) számomra kellemes meglepetés: ugyan nem tökéletes, de az énekhangja erős, és tud beszélni, ami sajnos ritka manapság a színészeknél. Érdemes megemlítenem az idősebb korosztályt: Szilágyi Annamária szintén rutinból, de élettel telin ábrázolja a fiatal fiúk vágyaként megjelenített Ollállá-hölgyet, de leginkább az Ádám Tamás-Székhelyi József-Rácz Tibor – trió érdemel említést: a három futballdrukker öregúr végtelenül jók, hitelesek és emberiek.

Nagyon örültem, hogy végre egy olyan előadást láttam Szegeden, amivel maradéktalanul elégedett voltam, és a végén nem csak félszívvel tapsoltam. Az évadnak hamarosan vége, még két előadás van hátra, remélem, azok is tartani tudják ezt a színvonalat, és így összességében egy remek évet zárhatunk. Persze, akármi lesz, ha jövőre érdekes darabok lesznek a repertoáron, mindenképpen megyek, hiszen színház az kell!

 

2010. március 7., vasárnap

A lányok angyalok(?!)

Éppen nemrég értekeztem Karafiáth Orsolya költőnőről. Persze a hölgy, igazi XXI. századi reneszánsz asszonyként nem csak verseket ír, hanem fordít, énekel és nem csak a lírában, de az epikában is alkot. Első és máig egyetlen regénye, A Maffia-klub volt az, amely felkeltette az érdeklődésem, így hála a szegedi egyetemi könyvtárnak, el is tudtam olvasni.

A Maffia-klub 12 lány, 12 barátnő története, akiket nem csak a közös múlt, az élmények, hanem egy férfi, Lajos is összeköt. Lajos azonban eltűnt, és csak kör-e-mailekben ad hírt magáról. Az egyik lánynak azonban feltűnik, hogy az e-mailek mintha nem lennének igaziak, és nyomozásba kezd, vajon mi történt Lajossal és mi történt a Maffia-klubbal, a lányok sajátos klubjával, melyben rendszeresen gyilkos-nyomozós játékot játszottak. Körvonalazódni kezd egy gyilkosság, a tettes személye azonban nem egyértelmű, hiszen mindenkinek lett volna oka eltenni láb alól „a mi Lajosunkat”.

Karafiáth Orsolya regénye detektívtörténet. Le sem tagadhatná, hiszen minden elemét megtaláljuk: van itt egy gyilkosság, van temérdek gyanúsított, és akad nyomozó is, aki a lehetséges tettesek monológjaiból próbálja kideríteni, mi is történt. De persze nem is akarja, sőt maga reflektál rá azzal, hogy minden fejezet mottójául Agatha Christie valamely regényének egy mondatát választja, valamint maga az eseményeket felgöngyölítő Ágota is hol Poirot-ként, hol Miss Marple-ként aposztrofálja önmagát.

Detektívtörténetnek azonban kicsit szokatlan. Itt ugyanis nem annyira a nyomozás, nem a rejtély áll a középpontban. Felbukkan ugyan minden fejezetben, azonban az írónőnek fontosabbak a saját történetüket elmesélő lányok. Mindenféle mesét olvashatunk: van itt a külsőségekbe szerelmes otthonülő, a művészetet az anyaságra cserélő, az ápolónő… Tipikus ezredfordulós női sorok ezek, amikre ráismerhetünk.

A háttérben lassan kibomlik, hogy nem is csak Lajos volt a titok, hanem az egyik lány, Emese, akinek Lajossal való végzetes kapcsolata mennyi konfliktus hordozója volt, ami hosszú időre összezavarta és eltávolította a lányokat egymástól.

A választott formával is próbál kísérletezni: a történetek nem egyszerűen Ágota szemén keresztül bomlanak ki, egyesek naplóbejegyzéseiken, mások leveleiken, míg vannak olyan, aki regényén keresztül próbál üzenni, próbálja megosztani a saját élményét. Az egyes alakokhoz igyekszik az alkotó hozzáidomítani a nyelvezetet, a kifejezésformát, nem mindig teljes sikerrel, ugyanis egyes papírízű, hiteltelen dialógusok jelentősen rontják az élvezhetőséget. Azért el kell ismerni, voltak olyan sorok szép számmal, amikre azt mondhattam, igen, ezeket akár én is írhattam volna, ez el lett találva, de a minőség nem egyenletes.

Persze a végén a nyomozó mindenki előtt, stílszerűen egy játék alkalmával kívánja felgöngyölíteni a nagy rejtélyt. Azonban Ágota nem Poirot, nem Sherlock Holmes: téved a gyilkos személyét illetően. Azonban az is kiderül, hogy az írónő célja közel sem a tettes felderítése volt, hanem a barátság, hogy a Maffia-klub újra összejöjjön. Viszont ehhez a végkifejlethez kicsit sovány az alapanyag, kevés a kifejtés.

Összességében élveztem olvasni a regényt, szórakoztató és több helyen igaz, élő, lélegző történetet kaptam, de az élményt párszor rontotta a forma hibája. Annyit azonban elért, hogy nem mondtam le Karafiáth Orsolyáról, mert minden különcsége ott él a művében és reménykedésre ad okot, hogy legközelebb még jobb lesz. Hiszen: „Újabb kört sorsolnak. Hátha most szerencsésebbek leszünk.”


2010. március 1., hétfő

A költőnők sem mások

Ugyan nem vagyok bölcsész, de van egy nagyon jó, végzett, magyar szakos barátnőm, aki révén valamilyen képet szereztem a mai magyar „magas” irodalomról. Persze az én képem nem túl árnyalt, de azt hiszem, nekem bőven elegendő. Az ő ajánlására több posztmodern szerzővel sikerült megismerkednek, és van, aki az SF-től sem idegen (szerintem Parti Nagy Lajos Hősöm tere c. regénye bármely disztópiával felveszi a versenyt).

Az ő ajánlására kezdtem el járkálni a szegedi Assam Teaház Kávéházi estéire, ahol rendszeresen mai szépírók jelennek meg. Eddig eljutottam a Parti Nagy Lajossal, Grecsó Krisztiánnal (akit az enyhe sértettség aurája vett körül), Cserna-Szabó Andrással (akinek hatására mentem el a következőre) és Varró Dániellel (aki egy nagyra nőtt óvodás és egy szakadt bölcsész báját egyesíti magában) folytatott beszélgetésekre. Legutóbb Karafiáth Orsolyát láthattam teljes életnagyságában.

Azt hiszem Karafiáth az a mai magyar költő(nő), akiről már mindenki hallott. Hallatta zenei véleményét a Dob+basszusban, ha jól emlékszem, szerepelt a „Hal a tortán”-ban is, de amennyire tudom, a bulvársajtó is felkapta kicsit. Ezekkel az információkkal a tarsolyunkban vettünk részt a beszélgetésen, ami elég furcsa eredménnyel zárult.

Először is: hiába a tévéműsorok, nem ismertem meg a költőnőt. Vörös, tupírozott haj, piros bőrszoknya, a többiek szerint összességében öreges dizájn. Aztán elkezdődött a beszélgetés. Kiderült, hogy egy alapvetően hebrencs, ízig-vérig XXI. századi nőről van szó, aki kedélyesen eldiskurálgatott alkoholizmusáról, utazásairól, nagy szerelmeiről, pszichológusairól. Nekem egyértelműen Woody Allen női reinkarnációjának tűnt, ami alapvetően nem baj, csak már nincs benne semmi extra. Nem volt különösen érdekes, sem vicces, sem otthonos (mint pl. Varró Dani), és úgy összességében semmi sem igazolta azt a nagy érdeklődést, ami őt körülveszi.

Természetesen volt versfelolvasás a legutóbbi, Cigánykártya c. verseskötetéből. A versek sem formai, sem tartalmi szempontból nem nyújtottak számomra semmi újat; tipikus hangulati költészet, különösen mély mondanivaló nélkül. Ami persze nem tragédia, de legalább akkor formailag nyújtana olyat, ami miatt megjegyzem.

Végül persze kiderült, hogy mi miatt figyelt fel rá a média: a marketing!!! Ahogy megmutatták a Cigánykártya c. kötetet, kiderült, hogy külön kártyasorozatot tervezett hozzá az alkotó egyéni rajzokkal és minden kártyának megvan a maga párja versben. Beszélt a kötethez készített zenei albumról, a rajzokról, a fotózásokról. Látszik, hogy ebben a nőben van fantázia, de az nem annyira az irodalomhoz, hanem a körítéshez kapcsolódik (mondom azért mindezt úgy, hogy nincs olyan műve, amit teljes terjedelemben ismernék). Szóval a külcsín már megvan, a belbecs meg talán kialakul az évek folyamán, minden esetre a tehetség azért valamennyire adott.

Mikor véget ért a beszélgetés, a tömeg elvonultáig kicsit még ott maradtunk és megbeszéltük a benyomásainkat. Egyikünk sem azt kapta, amit várt, ami lehet jó is, itt azonban inkább felemás élménynek mondanám. Viszont azért kedvet kaptam hozzá, hogy olvassak ettől a különös, buggyant nőtől, és akkor majd lehet, újra visszatérek a témához. Addig azonban azt javaslom mindenkinek, ne lásson többet, mint amennyi tényleg van, mert a költőnők sem mások!